2013. április 18., csütörtök

Gondolj a láncra, mely feszül és szétszakad

A kis agyonstrapált füzetben gyűltek a nem túl koherens bejegyzések az elmúlt fél évben, de rengeteg energia lett volna összefüggő formába önteni és ezért nem is tettem ki ide semmit. Tavaly szeptember óta újfent megjártam a poklot párszor (csak most nem hoztam magammal), volt pár nem túl fényes pillanatom, csalódások, pozitív dologként pedig elengedtem olyan dolgokat amik nélkül könnyebb lesz.
Év elején rögtön megkaptam valakitől, hogy igazából nem pont az, akinek mondja magát. Ez egy pár éves dolog volt már. Három, ha jól számolom. Fura, hogy egy barátságban mennyi mindent megbeszélnek az emberek, és akkor pusztán fizikailag bújik el valaki más mögé. Persze az is igaz, hogy egy átlagos ember fele annyi szarságtól is képes lett volna kiugrani az ablakon, de ez nem hiszem, hogy ok lenne azért erre.
Persze mi másra ne lett volna ez jó, mint egy kíméletlenül éles tükörnek, hogy lássam saját egykori hülyeségem, amire majdnem ráment némi családi kapcsolatom is. De ez már megoldódott egy szerencsés találkozásnak köszönhetően. Egyébként meg szerencse, hogy a srác akibe botlottam tiszta apja, különben félő, hogy kínos lett volna a találkozás, hogy nem ismerem fel.Hét év rengeteg idő, sokat tudnak változni az emberek ha kb 12 éves kora után csak 19 évesen látod…

Ez is kezd lassan rendbe jönni…”cserébe” viszont kidobtam egy 6 éves dogot. Szerva itt-csere ott. A hal meg úszkáljon.
Most viszont jön a legfájdalmasabb, amire az előző bejegyzés negatív része utalt.
Április 11-én elment a kutyám, 1 hónapja múlt 16,5 éves nagyon nagy kor egy kis tökmagnál, de hát ugye jól volt tartva és szeretve is volt. Ennek ellenére elég nehéz volt elfogadni pár napig. Eljönni úgy otthonról, hogy nem alszik a kanapén, hazamenni úgy, hogy nem vár vakkantgatva. Éjjel úgy kivenni valamit a hűtőből, hogy nem oson rögtön, hogy abból neki is kell ám adni. Hétvégén nem arra ébredni, hogy belöki az ajtót és kattog körbe-körbe a szobában a körmeivel a parkettán.

A legmélyebb ponton pedig erőt vettem magamon (nem véletlen a bejegyzés címe), hogy írjak az egyetlen embernek, akivel akkor, nem csak hogy hajlandó lettem volna beszélni, hanem kimondottan szerettem volna is. De hát ugye 1 évig semmilyen kapcsolatunk nem volt.
Ebből szerencsésen kikerekedett egy hosszú beszélgetés és a hétfői pár sor is közvetlenül utána akarta jelezni, hogy talán sikerül egy gödröt betemetni és elkezdeni újraépíteni, ami a helyén volt...talán, lassan.
Erről is írtam annak idején, de nem tettem ki, most már nincs is értelme, leginkább, mert csak a két szereplőre tartozik, másfelől pedig most sokkal derűsebb már a kép, nincs értelme régi vélt vagy valós sérelmekről itt beszélni. Túl konkrét dolgot úgysem írnék le itt, ugye hát a Tónál sem a legszerencsésebb kiabálni:)  Erre pont elég volt a hétfői este. A tavalyi évnél csak jobb jöhet, ebből a szempontból.

Nincsenek megjegyzések: