A széllel szemben

Nem volt egyetlen épkézláb ötletem sem, hogy miről írjak, az elmúlt héten. Illetve lett volna, de az egy-két emberen kívül, akik tudnak is róla senkire sem tartozik. Aztán olvastam Hozé blogján egy kis bejegyzést, aminek a kommentjei elgondolkodtattak a mai zenei világgal kapcsolatban.
Nem akartam túl hamar megírni nehogy túl összecsapott ingerült bejegyzés legyen, amivel jól is jártam, mert a mai este még egy kis adalékkel szolgált a bejegyzéshez.


Abból indult ki a dolog, hogy halott-e a dark idehaza. Nem akarok okoskodni, lévén sosem merültem el benne, de bátorkodtam azt írni, hogy lehet, hogy nincs jó állapotban, de sok stílusra mondták már, hogy halott, leginkább klasszikus rock/blues dolgokra és valóban kb. 10 év agónia kellet neki, hogy újraéledjenek, és visszatérjen a megcsappant tábor is, meg egyébként is amíg vannak jó értelemben vett hülyék akik továbbviszik azt ami hozzájuk legközelebb áll, addig még ha takarékon is de él a dolog, még ha a tábor mikroszkopikus méretűre zsugorodik is.
Őket elítélni szerintem dőreség azért mert egy "halott"dolgot visznek. Aki x dologra felteszi az életét az ha tényleg komolyan gondolja utána nehezen szabadul.

Természetesen a feléledés tekintetében a különböző retro kísérleteket hagyjuk, azokban a spontaneitás szikrája sincs meg. Egy marketing igazgató, divatdiktátor akárki íróasztala mögül nem lehet ezeket eldönteni, illetve csak rövid időre lehet ráerőszakolni az emberekre. Aztán pikpakk ki lehet találni valami újabb orbitális baromságot, ha az egyik ilyen mesterségesen gerjesztett hullám lecsengőben van. Többnyire kinövik az emberek és az utánpótlást meg már nem ragadja meg. Ebből kifolyólag mert rettenetesen meg tud csappanni a tábor mérete. De ez legyen az ő problémájuk hiszen ezek a dolgok elve életképtelenek. (Kis kitérő, a tehetségkutatókkal is ez a legnagyobb problémám, de erről még később)

Az a baj, ma, hogy totálisan felborult a világ.

"Én nekem ezek a remete művészek akik maguknak zenélnek, sosem tudtam minőségiként értékelni. A minőség mércéje a siker. Nem a pénz, az csak kell hozzá alapjaiban. De ha valaki mellőzött ember azon azért el kell gondolkodni, mert akkor valami nem működik... "

Ezzel nem tudok a mai viszonyok közepette egyetérteni. Menjünk sorban, a minőség mércéje a siker. Ez a mondat elég furán hangzik nekem a mai nyál és/vagy csak "megcsinált" zenészek tengerében, akit aztán kis idő után magára hagynak és máris kiderül, hogy egy hatalmas lufi volt.
A tehetségkutatók 90%-ban ilyen embereket gyártanak, különböző tinibandákról már nem is beszélve. Megnéztem néhánynak a koncertnaptárát, 2 havonta 1 buli, akkor vajon önerőből van-e ott ahol van, vagy pedig ők egy íróasztal termékei...az a helyzet, hogy ezeken a csodálatos asztalos termékeken vannak fiókok is, ahova sok minden befér. Előbb utóbb ők is oda fognak kerülni. Rosszabb esetben a mellette lévő fémhálós szerkezetbe.

Ez az egyik fele ami miatt a tehetségkutatókat hiteltelennek tartom, másrészt a zsűri. A fele eleve nem oda való, a most futó két műsorból három ember van akit megfelelőnek tartok egy ilyen helyre. Presser, Mester, Feró, slussz-passz. Elhiszem, hogy a többiek is tehetségesek
abban, amivel foglalkoznak, de véleményem szerint nem ide valók. Aki oda való, az meg nem hiszem hogy a sokadik sorozat után nem látja ezt, hogy mi lesz ezekből a felfedezettekből. Kuka, süllyesztő fél-egy éven belül, innentől kezdve meg nem értem, miért adják ehhez a nevüket. Nekik igazán kellene tudni, hogy nem ez a siker útja. Nyilván mindannyian kis klubokban kezdték és szenvedték össze maguknak azokat a sikereket amiket elértek, legalábbis az elejét egészen biztos. Utána már, hogy alájuk nyúltak-e az más kérdés, de pont emiatt a kifordítottság miatt kerülnek süllyesztőbe sokan, a "nagy" sikerek után(Lemez és némi roadshow). Pénzeszsák van...aztán jön más a helyedre nincs pénzeszsák és szia. Ozzy, Eric Clapton, Lou Reed, Nick Cave, Alice Cooper, itthonról Hobó, Bródy úgy esnének ki a Bivalybasznádi területi előselejtezőben,
mint a huzat. Pedig kik ők Karamellhez, meg Palcsó Tamáshoz képest ugyebár? Csak hát ugye pénz ugat, a zenész meg jobb ha befogja, amíg még szépen van dolga. Meg leszel sztájlingolva és kuss...eredmény pár kivételtől eltekintve látható. (Sztájlingolás az nem vicc...kb. egy évvel ezelőtt mondta valami celebbaba, akit arról kérdeztek, hogy mit vesz fel meg milyen haja lesz x díjátadó szuperpartyn...azt mondta, hogy még nem tudom, de van sztájlisztom, majd ő megsztájlingol.. "A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli, Oké" én meg kikapcsoltam a tv-t.)

Ez persze nyilván nem vigasztaló egy szubkultúra számára, különösen akkor nem, ha ezzel párhuzamosan egyre többen lemorzsolódnak, ilyen olyan okok miatt. Széllel (pénzzel, leszarással) szemben igen nehéz hugyozni. Az már csak hab a tortán, hogyha akarsz sem egyszerű mert nincs hol kilincselni. 10-12 éve még jóval több kisebb-nagyobb hely volt. Szépen sorban bezártak átalakultak. Egy elég ismert hely a Blaha közelében, szeretett BKV irodánk közelében, fellépési lehetőséget ad kezdő élő zenét játszó zenekaroknak, kivéve x,y,z stílust azzal menjetek a fenébe kb. Persze ha az ember megnézi a koncertmenüt, ilyenek szerepelnek rajta...de hát ilyen világot élünk. Még ebben az agymosott világban is működnek normális reakciók, vagyis működnének, ha lenne hova kiállni, de bármilyen lelkes is valaki meg JÓ, ha havonta egyszer tud színpadra állni. Ma iszonyatosan nehéz pénz nélkül sikeresnek lenni, ebből kifolyólag viszont a siker nem lehet a minőség mércéje sem, ebben a formában, ahogy ma működik a dolog. Ideig óráig bárkiből csinálhatnak sikeres embert/zenekart, hogy megfejjék vele a népet aztán kész vége.
Persze igazságtalanság lenne, ha azt mondanám, hogy csak bizonyos stílusokban rossz a helyzet, éppen ezért vártam kicsit ezzel a bejegyzéssel.


Na szóval ma kultúrember lettem, kiöltöztem és irány a vár. Erkel év van, 25 éves az Erkel Ferenc kamarazenekar (úgyis olyan ritkán lehet ma őket hallani, meg egyébként is, ha már az ember unokatestvére is ott fűrészeli a hegedűt, akkor illő azon az évi pár fellépésen megjelenni), ingyenes koncert a várban a Budai Polgári Casinó szervezésében. Nem számoltam meg a pontosan de 30nál több ember nem volt.. Egy olyan zenekar koncertjén, Zeneművészeti Szakközépiskola első évfolyamos hallgatói alapítottak (13-15 évesek), a már akkor világhírű Liszt Ferenc Kamarazenekar alapító hegedűsének Áldor Lilinek a művészeti vezetésével. Egy évvel később be is söpörték első komolyabb nemzetközi sikerüket, egy belgiumi kamarazenekari versenyen. Majd, gyakorlatilag bejárták az egész világot,évi 70-80 konceret adva és minden létező díjat, elismerést szépen hazatalicskáztak. Az utóbbi pár évben pedig évi 2-3-4
koncertre futja. Ebben benne van, hogy a tagok másfelé is játszanak, kisebb zenekarokban és/vagy a Budapesti Fesztiválzenekarban többek között a Bolyki testvérek is
hosszú ideig zenéltek itt, majd a világon elismert a capella zenészekké nőtték ki magukat.

De 100 szónak is egy a vége, furcsa világot élünk, de amíg valaki képest folytatni azt ami az ő számára a leginkább megfelelő kifejezési mód, amivel próbál valami üzenetet átadni
és nem száll ki mindenféle divathullámok áradata miatt, és még ha néha úgy is tűnik, hogy csak egyfajta jóságos bolond, minden tiszteletet megérdemel.

Émelygés

Előre le szeretném szögezni, hogy soha nem volt szándékomban ezen a blogon politizálni, és ezek után sem igazán van kedvem, de ez a bejegyzés, vegytiszta politika lesz.
Először is Magyarországnak hivatalosan van egy kétharmados többséggel bíró, magát nemzeti oldalon állónak valló uralkodó csoportja. Igen uralkodó, mert ez nem feltétlenül nevezhető demokratikus kormányzásnak, amit művelnek, nem azért mert gyakorlatilag az ellenék jelen pillanatban legfeljebb arról dönthet, hogy ma Vonagabi hozza a sakkot, holnap Mesterháziati a francia kártyát... Ez nagyon sok estben sima többségű kormányoknál is így van, persze kicsit alkudoznak amikor kétharmados a törvény. De az azt hiszem nem nevezhető kormányzásnak, hogy ha valami nem tetszik akkor megvonom/szűkítem az adott intézmény jogkörét, esetleg megszüntetem stb stb.

A hosszú bevezető után térjünk a lényegre. Ma azt kell olvasnia az embernek több hírportálon is, hogy Románia budapesti nagykövetsége kibérelte a Nemzeti Színházat egy állófogadásra, amivel Nagy-Románia kikiáltásának 92. évfordulójára emlékeznek. Mindkét oldalról igen aggályos ez az a dolog. A román oldalról azért, mert a pofátlanság netovábbja nem igazán európai viselkedés, ezen azt hiszem nincs is mit rágódni tovább. Persze röhögnek a markukba (teljes joggal), mint oly sokszor, már, hogy a magyarokat megint sikerült megalázni.
A másik oldalról viszont felmerülhet a kérdés, hogy Európában bárhol egy magát nemzetinek valló kormány, miért engedi ezt? Magyarországon kívül hol fordulhat ez elő még, hogy az adott ország Nemzeti Színházában azt ünnepli a szomszédos ország nagykövetsége, hogy elvettünk tőletek egy akkora földdarabot, mint a megmaradó országotok. Igazából el is vonatkoztathatunk a Nemzetitől, ez "csak" súlyosbító tényező, de elég annyi is talán, hogy ebben az országban, ebben a fővárosban ezt akarják ünnepelni - mint már többször - de most egy nem lehet elégszer hangsúlyozni magát nemzetinek valló kormány hathatós közreműködésével.

Nem érzi-e úgy a Fidesz, sőt, továbbmegyek személyesen Orbán Viktor (újfent, mert Románia EU csatlakozása is megér egy misét, amikor Tusnádfürdőn harciaskodott, a magyarok előtt, hogy megvétózzák, a román csatlakozást, ha nem lesz magyar egyetem stb stb, utána megszavazták csont nélkül átment a parlamenten a ratifikáció, arra hivatkozva, hogy majd EU-n belül jobban lehet érvényesíteni az érdekeket. Brüsszelben ezek után nem értik mit izmoznak a magyarok, hiszen erre van a vétó a szavazásnál, de mivel nem éltek vele elismerték, hogy Románia mindenben megfelel az európai normáknak. A románok meg teljes joggal röhögnek a markukba mint sokszor már.), hogy ezzel szembeköpi azokat a magyarokat, akik előtt arra verte a mellét, hogy lám sok év után MI visszaadtuk az állampolgárságotokat? Valamint bizonyos keretek között most szó van szavazati jogról megadásáról is ugyebár.

Igen ezt megtettük nektek, de most egy kicsit hagyjuk a románokat is bulizni Pesten.
Micsoda felháborodás volt, amikor Medgyessy Péter mert koccintani a román elnökkel 2003-ban. Most miért csak a szélsőjobboldalinak bélyegzett Jobbik szólal, fel, hogy ezt talán nem kéne, és teszi fel a Fidesz hozzáállását ismerve cinikus kérdését: "A magyar kormány mikor bérel állami helyszínt Bukarestben mondjuk annak megünneplésére, hogy Hitler visszacsatolta Erdély egy részét?"

Sosem tagadtam, hogy a határon túli téma mindig is foglalkoztatott. Ez leginkább annak tudható be, hogy mindkét felmenő ágamon van erdélyi szál, jó pár ma is odaát élő -leginkább ugyan csak távoli de mégiscsak - rokonokkal, akik nyilvánvalóan örültek Orbán Úr kormánya által teremtett
gyorsított eljárással megszerezhető állampolgárságnak. Az én nem túl sokakat érdeklő véleményem szerint sikerült őket szembeköpni.

Orbán Viktortól, valamint a Fidesz ökle és megmondóembereként funkcionáló Kövér Lászlótól számtalanszor hallhattuk, hogy "Nincs már hova hátrálni!". Úgy látszik még mindig van.

Természetesen, ha a napokban valamiféle változás áll be ebben az ügyben módosítani fogom ezt a bejegyzést.

Ma meg egyébként meg 28 éves lettem én, jaj de jó nekem.

Frissítés: Alföldi felmondta a szóbeli egyezséget a román követtséggel, a sok felháborodás miatt, ellenben nem érti, hogy az emberek miért akadtak ki, ő csak úgy gondolta, hogy európai módon kulturális közeledéssel közelebb kell hozni a két népet egymáshoz. Ezzel még egyet is lehetne érteni általános esetben, de könyörgöm nem ilyen helyzetben.

We leave our body behind, we use our souls to fly

Furcsa, leírhatatlan dolgok történtek az éjjel. Készültem egy ezotériával, spirituális gondolatokkal megtűzdelt ismerkedős beszélgetésre, de arra a furcsa erős energia vibrálásra és áramlásra ami kisült belőle nem igazán. Más kérdés, hogy ez egyáltalán nem baj, örülök, hogy így sikerült, és vannak még hasonlóan "őrültek" mint én. Nagyon többet nem tudok írni. Legfeljebb napi zenét ajánlani.

There's a place where the sun stays low,
And nights when the moon don't glow.
You take a ride into fear,
Have respect for the place you are,
Take stock of your fragile world,
The cliff you hang from is shear.
The friends that you leave behind
Don't have the power to find
What's left of you if you fall
Hold on then to your soul
Climb on, if you're willing to learn
I'll show you how to save your world.

I'm gonna take you on the Raven Ride
We use the shroud of darkness and the power of flight
Like the Shamen, we leave our body behind
We use our souls to fly, The Raven Ride.

Down there where your people fight,
They believe in the freedom rights,
But the more you give them the more they die.
They believe in almighty God
And some that the Devil will come,
But the more they pray for the more they cry.
Up here you can see the truth,
They live by the power of fools,
And believe in the words of a chosen few
Religion is the root of it all,
Believe in them and you lose it all,
And the only question left is why?

I'm gonna take you on the Raven Ride
We use the shroud of darkness and the power of flight
Like the Shamen, we leave our body behind
We use our souls to fly,
The Raven Ride

I'm gonna take you on the Raven Ride
We use the shroud of darkness and the power of flight
Like the Shamen, we leave our body behind
We use our souls to fly, The Raven Ride.

I'm gonna take you on the Raven Ride
We use the shroud of darkness and the power of flight
Like the Shamen, we leave our body behind
We use our souls to fly, The Raven Ride.

Kétszer 23

Pár napot megcsúsztam ezzel a bejegyzéssel, igaz mentségemre legyen mondva, hogy minden túró közbejött. Most novemberben volt 23 éve, hogy négy év szenvedés után újra feltámadt a legnagyob a leg... meg még annál is legebb, zenekar, nem kis részben az új énekesnek, Tony Martinnak köszönhetően. Szóval 1987 november első napján megjelent a Black Sabbath aktuális új albuma " The Eternal Idol" címmel. Természetesen a zenék a riffmester Tony Iommi agyából pattantak ki, és bizony nem is rosszak. Minden dal igazán korrektül lett megírva, akár gyorsabb vadulásról, súlyos lassú döngölésről is legyen szó. Az énekes Matinnal, aki nem mellesleg földijük, hiszen Ő maga is birmighami születésű pedig megfogták az Isten lábát. Martinban nem kevesen Dio-t vélik felfedezni, amiben lehet is valami. Ha nem is erős annyira, de az érzelemgazdagság mindenképpen megtalálható benne. Ugyanakkor epikus témák jobban fekszenek neki, hiszen neki éppen a hatalmas ívű énekdallamok az erősségei. Az albumon az eddigiekhez képest jobban előtérbe kerültek a billentyűs hangszerek, ezzel is kissé feloldva a régi döngölősebb, kriptaszagú súlyos hangzásvilágát. Gyakorlatilag egy hard rock albumot csináltak, ami azért is meglepő, mert ebben az időben igencsak más szelek fújtak zenei téren ugyebár.

No de nézzük mi mindent rejt ez az album.

Rögtön a talán legismertebb dal (ehhez készült klip), a nyitó tétel a Shining, fantasztikus dallam és ének. Mit is lehetne mondani?
Martin rögtön kiteríti lapjait, már ami az énekesi képességeit illeti:)

A második tételben ami, az Ancient warrior címet viseli visszavesznek a tempóból egy kissé merengősebb dal, fantasztikus refrénnel és csodálatos dallamokkal szintén.

Majd jön a Hard life to love ami egy jóval tempósabb tökös riffel nyit és robban az egész úgy ahogy van.
Teljesen mindegy a tempó a súlyosság Martin képes bármit csodálatosan kiénekelni.

Glory ride, újra egy kissé lassabb. Csukd be a szemed és hallgasd.

A Nightmare a csilingelős intrójával meg is adja a dal alaphangulatát, mely elhalkulása után jön a súlyos lassú doomos hangulatu bár egy árnyalatnyival gyorsabb zene.

A következő Scarlet Pimpernel egy rövid kis két perces lassú akusztikus dallam. Le kell lassítani a következő dal előtt amikor is...

..konkrétan leszakad az ég. Egy gyors húzós rock dal. "...azután mennydörgést hallottunk". Lost forever.

Az album végére maradt a címadó Eternal idol. Egy majd' hét perces komor, súlyos lassú tétel. Amikor először hallgattam, immár bő 10 éve, teljesen a 17 évvel korábbi névadó daluk ugrott be, talán nem véletlenül Lassú imbolygó dal, a szövegben pedig reménytelenség kilátástalanság.

"Dying world is killing us so slowly
I believe no god may save us now

Can't you see what I see
Sinners say your prayers tonite
Your judgement day is here"

Súlyos elgondolkodtató lezárása egy olyan albumnak, amivel halottaiból újra feltámadt egy csodálatos zenekar.

Hozzá kell tenni, hogy a lemez - anyagi szempontból - nem lett úl sikeres. A Warner ki is rúgta őket, de az idő a zenészeket igazolta. A következő albumuk (Headless Cross 1989 április 1.), ami az itt megkezdett út folytatása, visszaültette őket a rock/metál világ tetejére.
Immár harmadszor is. Elsőnek nagyjából a 72-75 közötti időszakban tanyáztak ott, ahonnan jött a lecsúszás, Ozzy kirúgása, majd Dioval készített két albummal újra csúcson találták magukat 80-82 között, és most újra négy év alig alig működés után elindultak megint felfelé.


Önmagában ez az évforduló nem biztos, hogy billentyűzetért kiáltott volna, figyelembe véve, hogy nem írtam még sem ide sem máshova véleményt egyetlen teljes lemezről sem. Szándékosan nem használom a kritika szót, hiszen nem vagyok zenész, szövegíró, magyarán kissé nagyképűség lenne azt hiszem. Viszont öt évvel ezelőtt a 23. születésnapomra csodálatos ajándékot kaptam. Volt szerencsém el is mondani ezt az esemény után az ajándékozónak, aki
személyesen Tony Martin volt. November 16-án lépett fel az A38-on (előzenekar a svájci hard rock király, a Gotthard), ez már önmagában szép ajándék volt, de Martinék annak ellenére, hogy hatalmas csúszással kezdtek, - mert idefelé jövet lerobbant a turnébuszuk - az éjjel egykor
végződött koncert után kijöttek fényképezkedni, aláírni, beszélgetni a rajongókkal. Hihetetlen dolog volt a születésnapomon az egyik legnagyobb példaképemmel beszélni:)

Az albumot meg hallgassa meg mindenki, egyszer megéri mindenképpen.

Eternal idol, eternal album, eternal Sabbath.

Annyi minden elrohadt, csak a blues maradt….

„Felém dübörögve jön az élet, cserbenhagyva gázol el…” – Rudán Joe üvölt a fülembe. Nem olyan régen szerettem volna erről írni, ha már itt volt a 11. évfordulója a gázolásnak, de úgy gondoltam megvárom az évfordulót, ilyenkor mindig összejön a volt osztály egy része (egyre kevesebben) és csak utána ragadok billentyűzetet. Igazából így nem csak az éves összejövetel okát írom le, hanem a totális értékvesztést is, ami úgy általában jellemzi az embereket az élet bármilyen területén. Szinte semmi sem képes összetartani egy volt osztályt (még a legnagyobb tragédiák sem). Csupán évi egyetlen alkalomról lenne szó, de képtelenek megjelenni azok, akiknek illene megtenni, és emlékezni. Mindig csak ugyanaz a 10-12 ember jön el. Az első évben még az egész osztály ott volt, emlékszem egy szalagavató próba előtt mentünk el, aztán szétszéledtünk, és évről évre legfeljebb az osztály fele tette tiszteletét, ezen kívül sincsenek találkozóink, talán évente ez az egy alkalom erre is alkalmas lehetne, de úgy látszik ma már semmi sem számít az emberek egy részének. Van akiről tudom hogy külföldön él, ő tőle talán nem is várható el hogy mindig el tudjon jönni, de azért volt már jó párszor példa, hogy ott volt, vagy van ki leköltözött vidékre az ország túlsó felébe, mégis eljött most is. Ellenben olyan emberek is akadnak, akiket azóta sem láttunk, hogy vége volt a sulinak.

Én minden évben ott vagyok, vagy a többiekkel, akik éppen jönnek, vagy egyedül, de ennyivel talán tartozom, ha már én voltam az utolsó, akivel még beszéltél Péter. Nem egyszerű elfogadni, és magával hordania az embernek az emlékét, hogy egy osztálytársa összeesett mellette, és már nem is tudták újraéleszteni. Két 17 éves srác sétált vissza suliba az aznapi utolsó (torna és kint futottunk 1999. 10. 19-én) óra után fél kettőkor. Eleve nem voltunk túl gyorsak, de még a szokásos tempónál is kényelmesebben futottunk, szóval a végén jócskán nagyjából 10 perccel lemaradva a többiektől ballagtunk vissza. Nem is értem. Minden évben keresem a választ a sírnál, arra az egyetlen egyszerű kérdésre, amit először körülbelül másfél órával ez után tett fel nekem Somogyi tanárnő. „Péter szülei szeretnék tudni, hogy mit mondott utoljára…”. Sem akkor, sem azóta nem tudok erre a kérdésre válaszolni, egyszerűen nem emlékszem. Nem gondoltam, hogy ennél a kérdésnél, van még mélyebb dolog a világon, pedig volt. Amikor a temetés után a szülei személyesen kérdezték meg. Nem tudtam mit válaszolni, egészen egyszerűen nem emlékeztem. Nem emlékszem, mert semmiről nem beszéltünk, azaz egész pontosan a semmiről beszélgettünk, meleg volt; „mi a fenének ilyenkor kint futni, focizhatnánk bent helyette” vagy valami hasonló. Semmi olyan dolog nem volt amire az ember megjegyezne. Tudom, hogy sosem fog eszembe jutni, de mégis minden évben, amikor ott állok ez jár a fejemben. Van ki megkérdezi, hogy be szoktunk-e menni a szüleihez néha. Nem, nem szoktunk, sem együtt, sem én egyedül. Elég rossz érzés volt egyszer úgy odamennem, hogy pont a sírnál voltak, tettem egy kört a temetőben, nem volt bátorságom odamenni, még jó pár évvel később sem. Féltem, hogy megint megkérdezik. Én nem tudnék velük találkozni, még 11 évvel a történtek után sem.
De miért nem tudott mindenki eljönni? Legalább tavaly a 10. évfordulón. Ilyen esetek sem képesek összetartani egy maroknyi embert évente egyszer két-három órára?

Nem normális az a világ, ahol egy vidéki temetőben, novemberben este fél hétkor a sötétben egy sírnál, amit csak pár mécses világít meg ezen kell gondolkodni.

Közösségi közlekedéses kalandozásaim

Megszöktem röpke fél napra a városból, hogy egészen a Velencei-tóig fussak. Egy kis év végi kerti munka, nagy feltöltődés. Furcsa ilyenkor a kihalt partot, az üres hullámzó tavat látni. Ebbe az idillbe barmolt bele a MÁV. Nem is most kezdték, hanem 3-4 évvel ezelőtt, amikor bevezették Martonvásárig a zónázó, új fajta, piros Siemens vonatokat. Ekkortól ugyanis itt nálunk, a 11. kerület szélén, Budafok-Alberfalva megállónál nem állnak meg a Székesfehérvárig döcögő vonatok, csak a félútig, Martonvásárig közlekedők. Magyarán át kell szállni. Eleve hihetetlen, hogy vonaton 50 kilométert nem lehet átszállás nélkül megtenni, így az út 60–70 perc közé esik, úgy hogy az a vonat, amire át kell szállni öt perccel a zónázó után jön. Különösen érthetetlen, hogy ennek így mi értelme van, de ezt pár éve kitalálta valami okos ember, azóta szív a nép. Visszafelé hasonlóképpen kalandos az út, sőt gyakran rosszabb. Nyáron a Székesfehérvárról érkező vonat (Martonvásárig ahol visszafelé is átszállok, kb. 30-35 kilométer Fehérvártól) képes 35-40 percet késni, Európa állítólagos közepén. Természetesen csatlakozás elmegy, lehet várni a következőt ami óránként van. Dániában, Japánban az órát igazítják a vasúti menetrendhez. Persze erre mondhatjuk, hogy de hát ott… na meg aztán… és egyébként is. Nem, nincs egyébként is. Egy vonat, hogyan késhet annyit, mint az egész menetideje? Ez nem egyszeri eset, nyáron minden áldott hétvégén megtörténik velem. Gyanítom nagyjából az összes csatlakozó vonattal, nem csak azzal, amivel véletlenül mindig fel szándékozom jönni. Már előre rákészültem… De most valami más történt, lefelé semmi probléma nem volt, felfelé is pontosan érkezett Agárdra. A kedves ellenőr Úr éles szemmel kiszúrta, hogy már másodszor utazom fel a retúrjegyemmel. Nézzük a száraz tényeket időpontokkal. Nálunk, Alberfalván nincs pénztár. Igen, ezt is megszüntették. Jegyet a vonaton vettem (indulás 11:47, jegyvásárlás 11:56) majd átszálltam vele a 12:25-ös csatlakozásra. Két percen belül jött az ellenőr, ráírta a vonat számot, minden rendben. Érkezés 12:50-kor Agárdra. Odalent elintéztem minden dolgomat két óra alatt, sétáltam egyet, majd elindultam felfelé a 14:59-kor érkező vonattal. Itt találkoztam éles szemű ellenőrünkkel, kinek tisztán látásánál, csak a haja volt feketébb és a szemöldöke dúsabb, és csak az értelmi képessége volt alacsonyabb.

Megállapította, hogy ezzel a jeggyel másodszorra utazom fel Pestre!!!

Határozottan és tántoríthatatlanul kijelentette a jegyem alapos (egy papírfecni átvizsgálása kellőképpen alapos, ha egy percig mereven nézi az ember) átvizsgálása után. Semmi ilyesmi, hogy: „Elnézést, nem cserélte el véletlenül? Nem lehet, hogy rossz jegyet adott kezelésre?”NEM! Ön (igen én a galád) másodszorra próbál felutazni Pestre ezzel a jeggyel. Közben nyilván teleportáltam. Elmagyarázta, nagyon előzékenyen, de hanghordozásában kissé éreztetvén, hogy ő most lebegteti a jegygyártó készülékét (fene tudja mi az, biztos van neve.) a fejem felett, és csak azért magyarázza el a problémát, hogy megértsem miért fog kegyetlenül megbüntetni.

-Ön másodjára próbál meg felutazni Pestre ezzel a jeggyel! Ez érvénytelen.
-Elnézést nem értem.
-Ezzel a jeggyel ön már egyszer utazott pest felé!
-Én nem. Hozzávetőlegesen három órája és tiz perce vettem a jegyet, nagyjából Érd mellett haladtunk akkor Fehérvár felé. Ott van rajta az időpont, és hogy honnan hova szól! Pestről Fehérvár felé.
-Igen ott van, én is látom, de értse meg, hogy Ön ugyanezzel a vonattal már utazott ma! Itt a száma a jegyen nyilván az előző kalauz írta rá.
-Igen! Valóban Ő írta rá, mikor lefelé utaztam.
-Az nem lehet!
-Nem lehet, hogy ami lemegy vonat az vissza is jön? Mondjuk 2 órával később, és most azon ülök?
-Nem! A lefelé és felfelé közeledő vonatok száma teljesen más.
-Nem lehet hogy a kedves kollegája véletlenül elírta?
-Nem! Ön akar másodszor is Pestre utazni ezzel a jeggyel.

(Itt tennék egy megjegyzést miért probléma a MÁV-nak ha így is lenne és retur jegyet kétszer ugyanabba az irányba használnék el a megadott felhasználható időn belül?)

Nem bírtam tovább, eddig kedves voltam, de itt majdnem utalást tettem a mérsékelt értelmi képességére.

-Ön tud utazni négy órát, három óra alatt? Az ön feltételezése szerint én három órával ezelőtt elindultam lefelé, felmentem, visszajöttem, és most megint megyek fel. Hozzávetőlegesen hetven perc az út. Ön szerint, hogy csináltam Uram?
-Nem tudom, de ez gyanús!
-Nem lehet, hogy valahol tévedtek? Fel szeretném hívni a figyelmét, hogy eddig csak arra volt precedens (igaz ez sokszor), hogy háromórányi távolságot négy óra alatt tett meg a vonat. De most ezek szerint sikerül fordítva, hiszen láthatja a pecsét időpontjából is!
-Ez nagyon furcsa történet, de véleményem szerint Ön másodszor utazik felfelé ezzel a jeggyel.

Kalauz itt elszáguldott, mert befutottunk egy állomásra, és legnagyobb örömömre vissza sem jött. Valószínűleg valami stabilabb érvet kellett volna felhozni, hogy legyőzze azt a fránya időbélyegzőt a jegyen. Nem sikerült.

Az út további fele az átszállással zökkenőmentes volt, nem késett, elértem, és egy kedves hölgy kalauz volt a másik vonaton, nem csinált problémát belőle, hogy két egyforma vonatszám szerepel a jegyemen. Egy barátom találó megjegyzése szerint: „Nem volt cigány, az sokat segít!” Nos igen.

Egy másik történet is eszembe jutott ezzel kapcsolatban, ami nem túl régen a belvárosban esett meg velem a buszon. Egy még nem ellenőrzött állítás volt az egész ügy megoldásának középpontjában, de a kedves ellenőr viselkedéséből ítélve lehet benne valami, csak vagy belátta önnön kissé rugalmatlan munkamódszerét.

Jeggyel szándékoztam utazni a belvárosból hazafelé. Nem tudom megfigyelte-e már valaki, hogy akármennyire is tele van a busz, egy fél megállónyi ember még felfér azért mindig valahogy. Más kérdés, hogy milyen áron. Mintha a Rákóczi úton nem lenne elég sűrű a buszok követési távolsága.

Nos tehát felszálltam, irdatlan embertömeg a nyomomban, és mint kiderült utolsónak egy ellenőr is. Na persze csak sunyiban két megálló között már félúton előguberálva az azonosító dolgait. Itt most azt hagyjuk, hogy majdnem az összesről messziről bűzlik, hogy ellenőr és mindjárt sunnyogva előveszik a karszalagot. Jön a sziklaszilárd, a rendíthetetlen, az utazás rendjét minden körülmények között betartató (hagyjuk a csöveseket és komplett (nagy) családokat, akikhez valahogy nem mernek odamenni.). A buszok többségének van valamiféle műszaki hibája, ennek az volt, hogy nem működött az a lyukasztó, ami a csuklónál volt, ez a tömeget figyelembe véve nem érintett többet kb 3-4 embernél, csak ahogy végigfutottam a kezekben tartott jegyeken, akik érvényesíteni szándékozták eme fecniket. Ekkor Ő, bírságolni szándékozott, ez általában nem zavarna, én egy szemlélődő ember vagyok, figyeltem volna a megoldást. Csak ez esetben ez a valljuk be mocskos igazságtalanság és hatalmi mániában tobzódás engem is érintett (volna). Máskor is történt már hasonló eset, de valahogy akkor rugalmas volt a „törvény” és eltéptek egy jegyet, ment tovább az élet. De most rendíthetetlenül bírságolni akart, mert nem érvényesítették a jegyeiket az utazás megkezdésekor! Anyád! Szó szót követett mikor is szembe jutott egy régi blogbejegyzés valahonnan, ahol egy magát volt ellenőrnek kiadó ember (ugye ez ellenőrizhetetlen) azt írta, hogy a kollegák kb 90%-ban szabálytalanul bírságolnak, mert már a felszálláskor látszódnia kell rajtuk, hogy ellenőrök. (Hangsúlyozom, hogy hivatalos azonosítóval… nem pofáról, hogy „ez csak ellenőr lehet”) Természetesen erre vonatkozó információ a BKV honlapján nincs, illetve én nem találtam még. Nem fűzök sok esélyt hozzá, hogy a társaságtól meg lehet ezt az igen érdekes információt tudni valahogy. Teszem azt, válaszolnak egy levélre. Egye fene megkérdeztem… ”ne oktasson ki hogy végezzem a munkám„ de uram nincs egy ilyen passzus?”, „nincsésnemtudomhonnanveszi” (kb 1 másodperc alatt eldarálva). Közben begördültünk a következő megállóba és a Hős meglépett. Nem tudom, van-e ilyen a munkaköri leírásukban, vagy belátta mekkora paraszt volt (ezt tudom legkevésbé elképzelni), vagy csupán a népharagtól fél és egy kiadós veréstől, de ennyiben is maradt az ügy. Aznap nem kellett hazafelé jegyet lyukasztanom. Pedig bennem meg volt a jó szándék….