Vámpírok és véradók

Nyakunkon a csodás Halloween. Meg kell mondanom, én az ötletet kedvelem, mindig is érdekeltek a szellemek vámpírok spirituális dolgok, és ehhez kapcsolódó babonák hiedelmek. Néha még ilyen témájú buliban is voltam az utóbbi években mióta megjelentek. Szeretem ezeket a dolgokat. Ellenben egy idő után itt is megfigyelhető volt a szokásos züllés, és abszolút konzerv dolgok és giccsparádék megjelenése. Jönnek a vámpírok, zombik, szellemek meg egyéb mindenféle lények, minden bozótban Halloween party van - általában olyan amilyen, hiszen ha ezt kiírjuk ezeken a napokon esetleg a koktéloknak spéci nevet adunk erre a napra jóval nagyobbat lehet kaszálni - a tévéből és a szemfényvesztés házaiból ömlik eme alapvetően érdekes és hangulatos kulturális esemény – mondjuk így – globális pénzszivattyúhoz, és földrajzi mezőgazdasági adottságokhoz igazított változata. Halloween ősi kelta hagyományaiban szó sincs még tökről, ott répába tett szén világította meg a bolyongó lélek útját, Amerikában ezen nem akadtak fent, ott tökkel tudnak Mississipit rekeszteni, szóval jó lesz az a répa helyett.

Ki sem mertem tenni a lábam az elmúlt 2-3 napban a belváros felé, éppen elég az a dózis, amit véletlenül a tévéből, netről kapok ezzel kapcsolatban. Nem azt mondom, hogy nem jó néha elmenni ilyen buliba, csak azt az ember kinézi magának ÖNKÉNT alámerülve, könyékig túrva a kritikán aluli kultúrmasszába hátha ki tud pecázni valami épkézláb eseményt. Ha nem szükséges, akkor nem szeretek érintkezni a pofámba ömlő mindenséggel. Ennek ellenére szeretem ezt a napot, sok érdekes dolgot is lehet látni hallani olvasni ilyenkor.

Természetesen én is megadtam a módját az „ünneplésnek”, Rémálom első 3 része zsinórban illetve, egy hasonlóan klasszikus magasságokba emelkedett darabbal, az 1931ben készült Drakulával, kis hazánk idehaza nem túl megbecsült de gyakorlatilag az egész világon ikonként tisztelt alakjával, Lugosi Bélával. Nem mellékesen róla eleve szerettem volna írni egy bejegyzést lévén október 20-án volt 54 éve, hogy meghalt. Ő..hmm na jó nem csak ő, hanem Boris Karloffal ketten karöltve teremtették meg a filmvásznon a borzongatást, és, még ha ma kissé idejétmúltnak is tűnnek az alkotásaik, Béla alakítása mindmáig meghatározza a filmvásznon a vámpírokról kialakult képet, illetve „vámpírjátszás” mikéntjét. Természetesen kettőjük által megteremtett karaktereket is összehozta még pályájuk közben a filmipar, crossover filmekben. Hiába na, ha egyszer valami beindul és akkor hol vagyunk még a 21. század mindent elárasztó rettenetes gagyijaitól. Egy pillanatig megállva a filmművészetnél.

Idestova talán 1 éve, hogy volt egy kisebb vitám, valakivel, aki állítása szerint szerette, értékelte a régi filmeket, és tudott is a korszakok jelentősebb filmjeiről készítésének módjairól stb stb, magyarán hobbiszinten beleásta magát a mozgókép nagyjából egy évszázadába. Nos ő gagyinak minősítette ezeket a kezdeti horrorokat. Kérdéses, hogyha valaki más filmeket tud az adott kor szemüvegén szemlélni, amibe természetesen beletartozik a kezdetleges technika is, akkor ezeket miért nem. Vegyük észre, hogy a kezdeti filmekben, főleg amik fekete fehérek, igencsak meghatározta a képet a világosítás és a kamerák technikai szintje, ez hozza magával a kontraszt problémáját, nem véletlenül volt nagyon gyakran a nem vámpír megformáló színész is fehérre mázolva, valamint nagyon sokan abban az időben színpadról jöttek; Béla maga is nagyjából 500 alkalommal állt a deszkákon a színpadi változattal a film előtt. Ma ez nem mondható el az amerikai filmeknél, bizonyos modorosság nyilvánvalóan ezért jelenik meg, a megformált karakterekben náluk. Ettől függetlenül, ő volt az első aki igazán meghatározta a későbbi évek vámpírábrázolását, az eleganciájával , arisztokratikus stílusával , és nem utolsó sorban akcentusával. A nevezett film idején már beszélt angolul, de amikor kivándorolt Amerikába, még egy szót sem tudott, és a színpadi szerepeit fonetikusan tanulta. Nyilvánvalóan ez (is) eredményezte jellegzetes akcentusát, amit később nem igazán vetkőzött le. Persze az elmúlt 80 évben nagyon sokan játszottak vámpírt , van ki több, van ki kevesebb hitelességgel. Végül pedig, az első, és az igazi, ismérve lehet az is, hogy nem csak a filmművészetre lesz hatással.

Pokoljárók! Halloween örök. Csak tudjuk lemosni róla a rárakódott vastag mainstream cukormázat.

Magányom sziklaszirtje alatt dübörög a kultúra..

Eszembe jutottak olyan régi élményeim, amelyek miatt fel kell tennem a kérdést, hogy mit jelent kulturáltnak lenni. Ezzel párhozamosan persze megjelennek olyan fogalmak is mint, széles(ebb) látókörűség, némi intelligencia és adott esetben a gondolkodás képessége. Ne adj Isten elfogadni mást azért, mert neki más IS hordoz értéket. Aki magát kicsit is ilyen embernek vallja, attól azt hiszem elvárható a gondolkodás képessége is. Persze nyilvánvalóan sokkal egyszerűbb az előre csomagolt, konzerv dogmákat puffogtatni, miközben meg van győződve arról, hogy természetesen ő maga a magas kultúra bajnoka.

Akadnak egyetemes dogmák. Olvass sokat, ne a TV-t nézd, járj színházba. Ettől még ugyanolyan konzumidióta maradhat valaki. Egészen addig a pillanatig az a szememben, míg nem tud önálló véleményt formálni valamiről, amivel kapcsolatba került, majd azt normális emberi módon elmondani. Ez a második különösen fontos, de erre majd példák alább. Másodlagos ebből a szempontból, hogy az a gondolat helytálló, vagy nem, egyetértünk vagy nem. Ez most nem valami diplomatikus illedelmes dolog, van kő szélsőbalos ismerősöm, - a minap még a népszabi oldalán is fent volt - nagyon jól el tudunk beszélgetni. Színházba járás is egy külön érdekes, dolog, el szoktam menni néha, bár ez manapság sajnos igen erősen pénztárca kérdése is, idehaza azt hiszem. Valószínűleg az átlag magát kultúrembernek tartó egyén nem értékelne abszurd darabokat. Mert nincs értelme. Lehet csak gondolkodni kéne? Elismerem én, hogy ez kimondottan réteg művészet. Ez csak egy egyszerű példa arra, hogy nem ettől lesz valaki művelt kulturált ember, hogy a fél életét színházban könyvtárban akárhol tölti. Vallom, hogy minden olyan mű, akár színház, film, stb., aminek megtekintése után, záros határidőn belül – mit percekben, maximum órákban lehet mérni -, nem indukál legalább egy gondolatot az emberben, amit saját szavaival elő tud vezetni, az nem ér hajítófát sem. Pusztán esztétikai értékek nem vezetnek sehova. Olyan jól van megírva, olyan jól játszik a színész…ha a történeten kívül nem gondolkodik el az ember a dolgokon, akkor barátom…nem ér semmit az egész. Nyilván vannak baromi kulturált lesz valaki, ha hazamegy a Madáchból, és megnézi a napi Vacsoracsatát vagy mifenét, amiben hihetetlen viccesnek szánják az alámondott poénokat..csak ez már 15-20 éve is gáz volt a német kandikamerában.

Egyetlen mondat erejéig említeném, meg még a politikai palettát, amolyan önpozicionálás miatt. Nem vág szorosan a témához, csak abból a szempontból, hogy, hogyan képes egyik vagy másik irányzat a saját érdekeinek megfelelően tiltani, támogatni valamit. Konzervatív radikális és liberális is lennék egyszerre. Tiszta multikulti identitászavar mondhatnák sokan. Konzervatív, mert vannak a múltnak is értékei, amiket nem lehet kidobni, vagyis ki lehet csak ez problémákat okozhat, ellenben csak ehhez ragaszkodni is rettenetes dőreség. Liberális, mert hiszem, hogy mindennek van létjogosultsága. Radikális pedig azért, mert mindenről igen erős véleményem van néha nem is túl visszafogott, és nem is szalonképes. Kultúra ügyében például az, hogy az idő és a piac – nem a mesterségesen gerjesztett, bizonyos „termékeket” támogató másokat elnyomó – döntse el, hogy mi ehetetlen moslék és mi értékes. Régen rossz, hogyha fentről megmondják mi a jó, azt támogatják, brutális kontraszelekció az eredménye. Életem első hét évét kellett csak olyan rendszerben leélnem, ahol olyan szervezetek mögé bújt ismeretlen emberek döntötték el, hogy te hallathatod-e a hangod akár csak tíz ember előtt is mint az ORI és Sanzonbizottság és nyilván ennek megfelelő társszervezetei a filmművészet, irodalom és színház területén. Szerencsére akkor ez még nem érintett, valahogy fontosabb dolognak számított még volt az esti mese és a túró rudi.

Nem vágyom olyan rendszerbe akár jobbról, akár balról diktálnak, ahol bárkit és bármit betiltanak, ellehetetlenítenek csak azért, mert szálka. Még ha nem deklaráltan, csak mondjuk nincs pénz, a média meg leszar, mert nem vagy könnyen fogyasztható. De erről ennyit, mert már így is hosszú nyúlt ez a rész.

Ugorjunk vissza mások elfogadásához, az önálló gondolatokhoz. Mivel rosszabb egy pár, többé-kevésbé változatos emberből álló csoport, mint egy rakat fetrengő csöves?

Ugyanis csak erre tudok gondolni, amikor idősebb, rendszerint nyuggerek – általában nem így hívom őket, de a tiszteletet ki kell érdemelni, nem jár alanyi jogon a korral – kifejtik rosszálló tekintettel, fejcsóválással, néha még teátrálisan felfelé nézve is odafentről várva a valamit, rettenetes ez a mai fiatalság. Igen ültem már pad támláján, aluljáróban, vagy lent a Duna parton, Városligetben, Orczy-kertben, hol közelebbi ismerősökkel, hogy csak olyanokkal, akik egy-egy koncert vagy kocsmázás után csapódtak hozzánk. Lehet, csak odatelepedtek, mert látták, hogy hasonló értékrendű emberek vagyunk, mi pedig egy jó beszélgetés közben nem bánjuk ha ez másik hosszú hajú és/vagy kifestett ember, kit lehet többet sosem látunk „levág” minket soha vissza nem térítendő kölcsönre; úgy mint egy szál cigi, egy kis bor. De jól érezzük magunkat ettől, a magunk „modern” értékrendje szerint, és nem az okoz lelki nyugalmat, hogy ma is piszkálhattam valakit, így már békésen tudok a híradó közben elaludni a kanapéban.

Kérdem én, a csövesnek miért nem megy oda magyarázni? Mert büdös? Esetleg lehányja? Nos ez esetben kéretik valami okot találni arra hogy engem/minket se piszkáljon. De a mai fiatalság az mindig jó szöveg. Bezzeg az ő idejében. És egyáltalán, azok a bőr cuccok, tépett farmer, bakancs, csizma és egyáltalán hogy néztek ki…és te kislányom – mutatott egy glammes csajra… és itt ülnek és gitároznak néhányan és micsoda erkölcsi fertő. Te fiam…mit keresel köztük. Igen emlékszem egyszer ott volt egy srác, aki vizsgáról jött és egyikünk megosztotta vele a bőrkabátját. Mégsem járja, hogy öltönyben a földön üljön, nem igaz? Nem vagyunk mi igénytelen népek.

Ugyanennek a típusnak egy másik példánya pedig kikerekedett szemmel nézett amikor egyikünk lekapta a banyatankot a buszról a Moszkván. Olyan értehetetlen jelenséggel párosítva hogy ”Tessék várni biztos nehéz”. Az ijedt reakció után, talán még ma is ott áll, azon gondolkodva, hogy ez mi volt? Teljesen összeegyeztethetetlen, az eddigi ilyen különc népekkel.

Van egy másik típus is, aki alá is támasztja, hogy ez miért sátáni, ördögi, megvetendő, és még ki tudja micsoda jelzőkkel illeti, az általa meg nem értett, vagy megvetett dolgokat. Egyszerű példa, amikor megkaptuk, egy karaoke bárban, hogy ő pontosan érti a dalt ismeri ezt a zenekart …és szerinte a kokaint népszerűsítése ez a nóta. (Danzig – Twist of Cain volt az inkriminált dal). Nos ehhez csak gratulálni tudok az illetőnek.

Egyik undorítóbb mint a másik. Tudatlanságból, pusztán megvetésből így viszonyulni a meg nem értett dolgokhoz, valamint holmi politikai érdekek hatalmi téboly miatt irtani azt amit nem tartanak összegeztethetőnek az éppen aktuális hatalmi szelekkel.

Ennél egyetlen szörnyűbb dolog, van. Amikor egy adott csoportból való emberek piszkálják egymást, hogy mi az igazi érték. Akiknek többé-kevésbé meg kéne érteni egymást, de marakodnak holmi lényegtelen dolgokon. Tökéletes példa erre a zene, ami számomra alapvetően egy csomagolás. Vannak persze a szívemhez közelebb álló szebben csomagolt dobozok, de a lényeg, ami benne van, az üzenet, és az igen gyakran hasonló. Ennek ellenére képesek emberek egymásnak esni. Ebben persze legközvetlenebb tapasztalatom a gitárzenét szerető emberek közül vannak, lehetnek punkok, hippik, rockerek, metálosok, gothok, egyéb lánglelkek. Hogyan várhatnánk mást a világtól, ha képesek páran ebben a szubkultúrában is ölni egymást. Képesek holmi önigazolásért gyűlölettel megtölteni kis színtereket.

A Duna parton és az aluljárókban még nem így volt….

So many lies between the lines….

Túl sok a fény, mindent elront a monitor, eddig majdnem sötétben gondolkodtam. Csak két fényes pont volt a szobában, egy gyertya, egy füstölő, és egy pohár az asztalon, aminek tartalma a gyertya fényében sejtelmes smaragdzöld színben izzott, kezemben pedig egy ezüst karperec, alig láttam csak tapintottam rajta két szimbólumot, Ankh; az élet és a halhatatlanság, a világegyetem, a hatalom jelképe és Skorpió.. Skorpió, skorpió aszcendenssel, erős, önfejű, minden változás egy kis halál, és ezt örökké magammal hordom. Végiggondoltam az elmúlt másfél évet. Túl sok a fény, de valahogy írnom kell.

A folyékony smaragd eltűnt, újabb adag kerül a pohárba.

Sokan mondják, hogy önző és arrogáns vagyok. Nem vagyok az, csak szemétre minden értéktelen, avitt kacattal. Adott esetben emberi kapcsolatokkal is. Más képes értéktelen dolgokhoz ragaszkodni. Van elég ember, akinek bármit megtennék, nem fogok olyanok után kapkodni akik – bármilyen jó kapcsolatunk is volt – olyasmit tettek, ami emberileg, megmagyarázhatatlan tett. Sem baráti, sem vérségi kapcsolat nem változtat ezen. Lassan másfél éve már, de nem számít. Nem tagadhatom meg magam, próbáltam rendbehozni a dolgokat. „Romlott, gonosz, őrült angyal lennék, de királyi sas vagyok.”. Igen az utóbbi fontosabb, még ha ez súlyos veszteségekkel is jár, de én túlélem, mert már sokszor túléltem. A belső energiáim megbélyegzik teteim…nem változom, kimondtam, úgy is marad. Sokan próbáltak már rávenni, hogy mindenki megérdemel egy új esélyt, a diplomatikusok akik azt hitték nem lát át rajtuk az ember miközben lelkük mélyén meg akartak változtatni csak azt mondták, hogy „A te döntésed te tudod, nem szólhatunk bele”.
Egyetlen ember értett velem egyet egy, ki egy füstös sarokban telepedett mellém. Egy büszke bak. Na persze, az egyetlen jegy, mely hasonló erővel bír mint ahova én tartozom. Több nem is kell. Mert büszkesége minden embernek van (volt) még a kutyáknak is, csak van, ki eldobja magától holmi humánus okokra hivatkozva, és önmagát megalázva ragaszkodna a múlthoz. Egy üres világért nem áldozom életem.
Emlékszel, hogy sírtál? Pedig nem történt semmi, pusztán megértetted, hogy nem angyaliak azok a szárnyak…az valami más, sokan nem értették eddig, amikor meg már igen, akkor késő volt. Nem haragszom én nem gyűlölök, nem vagyok arrogáns. De ha kimondtam, hogy vége akkor nincs visszaút. Soha….senkinek. Nekem sincs, nem is várom el.

Ez a kis eszmefuttatás nyilvánvalóan, idegenül ha olyanoknak akik holmi misztikus dolognak tartják az ezotéria hatását az ember viselkedésére hozzáállására a világhoz.


Elaludt a füstölő újat kell gyújtanom, közben akad más téma is. Érdekesebb. A tudatalatti kivetülése mi mindenre képes. Talán nem véletlen, hogy vonzanak a misztikus ezoterikus dolgok. Egyik reggel felkeltem és leírtam négy számot.

8901
Miről álmodhattam, hol láttam….és legfőképpen mit jelent? Hiszel-e az álmok, a kimondott szó a gondolat, a belső tudatalatti energiák erejében? Nem maradt meg semmi, egy arc egy kép egy hang, semmi konkrét a városon kívül. L.A. Nem emlékeztem, hol láttam, milyen környezetben, egy teljes napig kerestem a választ. Megtaláltam. Arra jöttem rá, nem kizárva teljesen a lehetőséget, de majdnem teljesen bizonyos vagyok benne, hogy, ez egy olyan infó volt, amit nem tudtam eddig – csak az utcát, a számot nem -, ezt és nem a tudatos énem, vágyaim egyfajta megjelenése volt az álom. A Whiskey a go-go nevű méltán híres klub címe volt, Sunset Boulevard 8901. Itt vált azzá a Doors immár 44 éve, ami miatt milliók kedvence, egyszeri és utánozhatatlan zenekar lett.
Furcsa mód velük kapcsolatban volt egy hasonló élményem több mint egy évvel ezelőtt. De erről később. Nem mintha bárki is olvasná ezt.

At first flash of Eden we raced down to the sea,
standing there on freedom's shore….