Üres fehér lap a varázstükörben

Csak egy újabb átkozott éjjel,
noteszlapok emlékei homályos múltba veszve, képek, papírfecnik, sebtében letépett alaktalan lapszélek, mint ez is, amire firkálok.
Fehér a képkeret.
Zsebemben régi gyűrött megfakult számlák, blokkok
mind arra emlékeztetnek, hogy nem vagyunk olyanok, mint mások;
Vibrál a jéghideg ezüst karperec, belém mar a skorpió miközben visszaveri a színes fényeket.
Önmagamba vágom önnön fullánkom.
Fáradok, lenne ami ébren tartson, de nincs itt, nincs nálam. Furcsa mikor az ember félig alszik,
félig a fáradtság tartja ébren.
Hamarosan az éjjel sötét alagútja hazavezet.
Nem tartozom ide, mennem kell, rohannom ebből a világból.
Egy ideig mindig jó itt, és utána valami mindig a múltba ránt - csontos ujjak - amikor még minden más volt.
Amikor még én is más voltam.

Rettenetes sötét, sötét van....

Nem is tudom előfordult-e már, hogy két egymást követő nap írtam, ellenben most egy kis kiegészítést szeretnék tenni az előző napi bejegyzésemhez. Kiegészítést, mert nem magyarázat bármennyire is annak tűnhet esetleg. Elszámolással magyarázattal két embernek tartozom, már ha tartozom. Az egyik saját magam. Ezen kívül legfeljebb valamiféle felső erőnek. Egyszer majd megmérik mit hoztam, mit vittem, de az még nem most lesz.

Hogy ez amiről írtam nehezebb lesz-e mint Maat tolla azt még nem tudom. Az biztos, hogy bizonyos értelemben közelebb kerültem önmagamhoz a történtekkel. Megbánni nem bántam, és nem is fogom soha, sőt kifejezetten örülök, hogy történt ami történt. Ideje volt.

Rettenetesen gyűlölöm, mikor valaki félreért mondatokat és a saját nézőpontjából reagál dolgokra meglehetősen furcsa stílusban. Le szeretném szögezni, hogy nem véletlenül van minden úgy megírva itt, ahogy. Vannak barátaim akiknek a nyilvános blogjukban nincsenek többértelmű mondatok, homályos fogalmazások, azt megtartják a titkos, adott esetben kézzel írt naplójuknak. Én csak ezt azt egyet írom, ezért nagyon gyakran szándékosan úgy fogalmazom meg a gondolataimat, hogy mindenki gondoljon amit csak akar. Aki ismer kicsit, az megért bizonyos dolgokat, aki nem, az talán érdekesnek találja.
Egy dolgot utálok, amikor mindenáron vissza akarja valaki vetíteni rám a saját értelmezését. El lehet erről normális keretek között beszélgetni, izgalmas ez is. Volt már rá példa, érdekes utazás mások elméjébe, hogy miért értette úgy amit itt olvasott, ahogyan, holott tulajdonképpen köszönőviszonyban sem volt az én szándékommal. Számomra is érdekesek ilyen formában mások gondolatai.
Ma egy barátom azt mondta, olvasta a tegnapi bejegyzést és majd kérdezne valamit mert sejtései vannak. Mondanom sem kell, tudom, hogy pontosan tudja mi mit jelentett a tegnapi szavakban. Láttam rajta, anélkül, hogy kimondta volna. Tudja. Ennyi. Szavak nélkül.

Van aki szavakkal próbálkozik vadul, értelmetlenül, dühödten, anélkül, hogy ismerne. Ha ismerne pontosan tudná mekkora bődületes baromsággal vádolt meg. De persze különbözőek vagyunk. Emiatt írom ezt a kis kiegészítést.


Nos először is le kell szögeznem, nem léptem át rossz értelemben visszafordíthatatlanul egyetlen határt sem.  Nem is nevezném határnak, inkább csak egy vonal volt. Ettől nem változott meg semmi, nem mentem át semmiféle rossz, lecsúszott térfélre. Szeretném leszögezni, nem a herka volt ez a vonal. Az, hogy valaki a tű alapján egyetlen dologra tud gondolni, az önmagában nem probléma. Amikor lesajnálóan vadul közli, hogy nem kéne ezzel élni mert tönkreteszed magad, na ez már baj. Ha a felületesnél kicsit is jobban ismerne tudhatná, hogy mi a véleményem a hernyóról.
Én sem vagyok szent. Megvannak a magam tudatmódosítói, első két helyen az Absinthe és a Doors, de a lista még folytatódik és nem is feltétlen rövid. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy ki mit szív vagy iszik, bárki bármit is mond minden dolog mértékletes használata emberi akaraterőn műlik. Ez az egész hozzáállásom alapja. Ki ebben, ki abban gyengébb, de akaraterő kérdése. Tudjuk, hol vannak a saját határaink, mit viselünk el, mi az ahol még meg tudunk állni. Tudjuk mikor elég a pia és nem kellene még az a feles mert baj lesz, vagy nem kéne még az a pohár bor, vagy nem kéne még egy....mindenki gondoljon amit akar. Ki ebben ki abban erős, én nem állítom, hogy mindenki az élet minden területén erős ember. De amíg van akaraterő addig mindent kézben lehet tartani. Akaraterővel semminek nem lesz rabja az ember. Persze egyszerűbb kibúvókat keresni. Egyetlen dolog van ami kellően aljas, hogy ne ezen múljon. Ez pedig pont a hernyó. Aki kicsit is jobban ismer pontosan tudhatja, hogy valóban így gondolom a fent leírtakat, mindenre, igen azokra a dolgokra is amiket nem neveztem meg. Nagyon sok dologra. És azt is tudhatja, hogy ha bárki hernyóval közeledne egy barátomhoz, nos lehet, hogy nagyon gyorsan egészségügyi problémái lennének.

Amikor fogalmaztam ezt az írást eszembe jutott az egyik kedvenc filmem: Casino.  Van benne néhány örök érvényű mondat, ezek egyikével zárnám ezt a bejegyzést.

"Ha puszta kézzel mész Nicky ellen, ő kést ránt. Ha te is kést rántasz, ő pisztolyt ránt. És ha nálad is pisztoly van, hát jobb, ha megölöd, mert ő nem áll le addig, míg egyikőtök meg nem hal. "

Bőröm alá mélyen szúrd a tűt...

Annak, hogy nem írtam egy ideig rengeteg oka volt. A címnek kettős értelme van, valami visszavonhatatlanul megváltozhat egy "tetoválástól". Nos ez az az téma amit itt most nem fejtenék ki részletesen, de az a lényeg hogy a múltkori bejegyzésem óta történt ilyen dolog is. Néhányan tudják, hogy ez mit takar. Teljesen privát magánügy az a lényeg. Mindenesetre benne van a viszonylag hosszabb hallgatásomban, volt egy rövid idő amíg magamba fordultam emiatt. Nem volt ez rossz, inkább csak egy csendes elgondolkodás volt pár napig. Valami véget ért véglegesen. Mint amikor az ember átlép egy határt és rájön, hogy ez is ő csak eddig nem merte megtenni. Olyan messzinek tűnt az ami a túloldalon lévő dolog mivel kokettál egy ideje. De ennél megfoghatóbb részletekbe itt és most nem mennék bele.  De inkább idézzük fel Pósalaky Úr szavait és ugorgyunk.



Valóságban is belém szúrtak pénteken egy tűt. Életemben első ízben véradáson voltam. Szégyen nem szégyen, nem tudom, de még soha nem voltam, mindig megnyugtató a tudatban voltam, hogy rothadó, széthulló magyar egészségügyünk utolsó általam masszívnak vélt védőbástyája, a vérellátás még stabilan áll. Így véltem eddig a hétig, mert amikor nagyjából félévente felröppen a szokásos körlevél, miszerint hihetetlen vérellátási zavar van kicsiny hazánkban és mindenki menjen vért adni, azonnal cáfolják odafentről a vérszakik. Van elég készlet, eleget adakoznak azok az önkéntesek akik időközönként eljárnak emberbaráti szeretetből, vagy sörért csokiért mifenéért.

Meg kell jegyeznem, ez a körlevél még ha ugyan terhet is ró egy intézményre a sok lelkes ember miatt akik megrohannék a véradó helyeket, az értelmesebbek közé tartozik, talán van valamiféle haszna. Szemben a kupakgyűjtéssel és hasonló baromságokkal, miszerint  figyelik a levelezést és ha továbbküldöd pénzt kapsz, vagy utalnak át valami "fontos" célra. Igen a levelezést sok helyen figyelik...csak nem az ENSZ és nem Bill, hanem az FBI CIA illetve különböző nemzetiségű társaik.

Térjünk vissza a pénteki véradásra, ami nagyjából 2,5-3 órát vett igénybe. Rögtön kisebb adminisztráció, személyi adatok, valamint egy kérdőív kitöltése, semmi probléma ezt tudja az ember hogy így megy, azt már nem, hogy minderre fél órát kell várni, négyen vannak az ember előtt, őket ugyan lezavarják 10 perc alatt...de bő negyed óráig őket sem szólítják, ők is csak várnak a semmire, pontosabban arra, hogy az illetékesnek legyen kedve nekiállni a feladatának. A nővérke csak ül, ül ül...biztos ezért is megfizetik, de azért mégiscsak.
Újabb 20-25 perc várakozás mire bejutunk a következő öt perces vizsgálatra. Megbökik az ember ujját és egy csepp vérből pár dolgot megállítottnak, tényleg öt perc az egész.
Majd újabb fél óra várakozás mire megmérik mindenki vérnyomását és elkezdődik maga a művelet amiért jöttünk. Onnantól hogy az ember felfekszik a kettő darab(!?!) véradó hely egyikére 15 perc alatt végzünk is. 4,5 deci vér levétele utána pár perc pihenés. Megy ez...csak jusson el idáig az ember. Csak akkor problémás, ha sokan vannak az ember előtt, mert egyszerre csak két embertől vesznek vért. Lehet ezért "jó" az ország vérellátása papíron mert sokan nem akarnak dolgozni feszített tempóban. Mi lenne ha lelkes véradók árasztanák el a kórházakat. Nem lehetne pasziánszozni.
De túléltem, kipihentem utána magam még aznap. Fura érzés ennyi vérveszteség. Nem szédültem vagy bármi komoly probléma sem merült fel, egyszerűen csak rettenetesen fáradt voltam egész nap.

Lényegre térve, hogy miért csak véltem, hogy a vérellátás jó hazánkban, és egyáltalán miért mentem el vért adni...Az elsőre a válasz naivan, hogy elhittem. Mégiscsak orvosok mondják, nem politikusok. Szép, hogy ott az országzászló, meg ilyesmi, de egy politikus a pártjára esküdik fel, gondoltam, hogy orvosok talán valami fontosabbra. A miértre pedig egyszerű a válasz, mert megkértek. Fura volt hallani az okot. Egy nagyon jó ismerősünk kért erre a szívességre, mert egyik rokonát rákkal műtenék, és kerek perec megmondták, neki, hogy akkor tudnak belevágni a műtétbe, ha annyi egység vért hoz, amennyi kell a beavatkozáshoz. Ez jelen esetben hat egység, azaz hat véradó. Vércsoport mindegy, csak mennyiségben hozzon és a kedves rokon már kapja is a műtéthez a neki megfelelő vért.
Elhiszem hogy nem hülye körlevelekkel, bombáznák az embereket, hanem normális csatornákon tv-ben, rádióban szólnának az elégtelen vérellátásról, de akkor miért nem? Miért kell az embernek azt hinnie, hogy ez az egy dolog még üzemképes a rogyadozó egészségügyünkben? Amikor pedig valakinek ilyen problémája lesz, amikor még egy kisebb korai stádiumban felismert kevésbé veszélyes ráktól is fél az ember, akkor megkérik,  hogy kegyeskedjen már vért szerezni...teljesen érthetetlen és felhárító. 10-15 éven belül lehet a szikét, kötszert is a páciensnek kell majd szállítani és odabent csak a "szakértelmet" fogják adni. Gratulálok.

Kata ton daimona eaytoy

A bejegyzést pénteken írtam, minden az akkori gondolataimat tükrözi, csak most jutottam el oda, hogy begépeljem és kitegyem. A szokásosnál is töredékesebb írás sikeredett. Nos tehát….

Az elmúlt pár hétben furcsa dolgok történtek, mondhatni "furcsa napok ránk találtak", Jelen pillanatban olyan érzésem van, hogy egyrészt senkinek sem hiányoznék, ha eltűnnék örökre, másrészt, meg ha jönne egy normális lehetőség meg is tenném. Persze 2-3 ember azért tudna a dolgokról, de ennyi, a többiek nem igazán foglalkoztatnának. Ma elgondolkodtam, mi lenne ha hazajönnél és én nem lennék itt. Ó, biztos az egyik haveromnál vagyok, legkésőbb reggel úgyis jövök. De nem, mert már lehet az országban sem lennék, kit érdekel…hiányoznék? Többet nem kérek, és nem ígérek, egyszer talán hazajövök és elmondom mi volt és miért. Nem mintha évek múltán számítana egy hajítófányit is bármi. Eltűnni nyomtalanul. Névtelen sírban névtelen hős. Hány embernek tűnne fel, hogy leléptem, és vajon hányan keresnének? Nem, ez a kérdés, teljesen rossz szempontból közelít meg a dolgokat. Sokkal fontosabb szempont, hogy nekem ki hiányozna. Hiányoznának a szánalmas semmitmondó nevek a közösségi oldalakról? Nem hinném…Az olyan gyakran semmiről sem szóló parttalan levelezés, hovatovább az istenátka msn? Nos ez is eléggé kérdéses. Olyan emberek, akik barátjuknak tartanak, van pár akit én is pedig még sosem találkoztunk, mert 1-2 van akivel 3 éve lehetetlen összehozni, mert nem ér rá most nem jó, akármi, pedig voltak olyan pillanatok, amikor a világ végére is elmentem volna néhányukért. Erről van aki tudna mesélni, hogy reggel 8 felé lent voltam az ország túl felében olyan embernél aki igazán fontos volt nekem. Szánalom tehát ez is. Igazából akik hiányoznának ők név nélkül, egy halak, egy kos, három nyilas, és egy bak. Mondhatom igazán válogatott banda. Neveket szándékosan nem írtam, de ők kellően deviánsak, ahhoz hogy hiányozzon a velük való személyes kapcsolat is és finoman szólva sem túl pozitívan érintsen a köztünk lévő távolság. A többi teljesen normális emberért egyetlen percet sem sírnék., nem számítanak.  De még mielőtt valaki teljesen negatív embernek állítana be, finomítom ezen utolsó mondatot. Pontosan annyira hiányoznának, mint bárki más ebből a lélegző bűzölgő, szemétdombon kiskirálykodó, értéktelenséget kipárolgó masszából, amit emberiségnek nevezünk.

Egyik nap találkoztam pár emberrel a múltamból. Észre sem vettem volna őket, ha nem harsogja túl a fülemben duruzsoló zenét, ami védelem a fent említett kipárolgások ellen, egy kiáltás. Aztán egyre hangosabb ismételgetése. A révész nevét kiabálták. Évek óta nem hívott így senki sem. Évek alatt szépen levedlettem magamról ezt a nevet és ezzel párhuzamosan el is távolodtam attól a közösségtől.  Beszélgettünk, beszélgettünk…egyáltalán nem mondhatnám hogy unalmas értelmetlen dolgokról, és ezért elvesztegetett időnek érezném, csak egyszerűen az egész helyzet furcsa volt. Ugyanazok a város, ugyanaz a név, ugyanaz a banda, mégis más az egész. De mi valaha kicsit is szorosabban együvé tartoztunk? Legalábbis…én közétek? Érthetetlen, furcsa érzés volt.

Azt hiszem, kellene írni pozitív(abb) dolgokat is, bár a kiindulás itt is az emberekről alkotott igen „pozitív”  Pontosan nem emlékszem hogy ballagás, vagy már érettségi nap volt-e. Azt viszont igen, hogy ilyen össznépi kiöltözős alkalmakkor legszívesebben bezárkóznék a négy fal közé, hogy ne kelljen látni ezt a tömeget. Sem öltözködési tanácsokkal nem akarok szolgálni, sem önjelölt megmondóember szerepében sem szeretnék tetszelegni. Elhiszem, hogy egyesek ez alapján egy 28 éves vén konzervatív fasznak titulálnak. Na persze ők nincsenek ott azokon az éjjeleken, amikor gyakran eszembe jutnak Twiggy Ramirez szavai. Kanyarodjunk vissza picit, és vegyünk már végre fel normális cipőt öltönyhöz…a fehér póló a zakó alatt pedig kimondottan rettenetes stílusbeli ízlésficam csalhatatlan jele. A 2-3 klasszikus nyakkendő kötésről már ne is beszéljek, nulla kézügyességgel elsajátítható bármelyik öt perc alatt..e helyett rettenetes csomók sorakoznak, rosszabb esetben még lóg is. Komolyan mondom az igénytelenség netovábbjait láthatja az ember egy ilyen csiricsáré puccparádén.

Nos tehát eme jeles napon, nekem keresztül kellett mennem a városon, és csöppet sem tarozik az élményeim közé. Persze az ember idővel kifejleszt mindenféle védekező reakciókat , amelyek megóvják bizonyos külső hatásoktól. Én például a tér és idő bármely pontján vissza tudok vonulni a gondolataim legsötétebb mélységeibe, és gyakorlatilag csak fizikalag, amolyan szükséges rossz dologként létezni ebben a világban.  Szóval önmagam sötét mélységeibe menekültem. Aztán egyszer csak felszállt valaki a villamosra, pont a velem szemben lévő ajtón és leült tőlem fél méterre. Ugyanúgy feketében volt mint én. Hirtelen feltűnése visszarángatott a mélységekből. A meglepődéstől elmosolyodtam, majd kissé biccentettem fel, amolyan köszöntésképpen. Ő pedig egy apró pozitív mosollyal nyugtázta, hogy valaki felismerte. Az is igaz, hogy Török Ádi, ma már inkább tűnik egy leszerelt nyugállományú veteránnak a 35-40 év és 40-45 kiló plusszal, mint lovagnak, ahogy egykoron. Ettől még ő a fuvolalovag, a világ jazz-rock  zenéjének szűk elitjébe tartozó hazánkfia, aki ebben a pillanatban a puszta látványával újra visszaadta az életkedvemet. A koncertjein pedig természetesen nyoma sincs holmi obsitos sörfesztivál hangulatnak. Eszembe jutott akkor, hogy egy fesztiválon aláírta nekem az önéletrajzi könyvét, a Petőfi Csarnokban pár éve, közben odapiszkálva egy biztonsági őrnek, aki nem akart neki beszólni a backstage-be, hogy alá szeretne valamit íratni vele. Szerencsére a másik őr nem volt ilyen vaskalapos. Hiába na, vannak még zenészek aki 40 év után is tudják, hogy a zenész-közönség viszony nem alárendelt szerep sem így, sem úgy. Igenis mellérendeltség van, és ennek megfelelően is viselkednek, és nem esik le a gyűrű az ujjukról ha pár percre megállítja őket valaki néhány szóra.  Egy évvel később a Jászai Mari téren iszogattam pár magamfajta barátommal amikor feltűnt , kezében a fuvolatokkal. Nem esett nehezére megállni é köszönő szavunkra és pár képre beállni közénk. Lezárva ezt a kis történetet, igen erős pozitív hatással volt a lelki békémre a megjelenése az adott pillanatban a villamoson.

Vissza a jelenbe.

Kivételesen nem otthon írom a füzetembe ennek a bejegyzésnek a nyers vázlatát, hanem egy zöld terület közepén, egy padon ülve. Süt a nap és közben a közeli induláson gondolkodom. Itt van a buszmegálló 50 méterre és nem tudom melyiket válasszam. Vissza a városba, vagy kifelé haza? Egyikhez sincs kedvem. A város most nagyon könnyedén magába szívna ma éjjelre, könnyen a felszínre hozva mély lelki dolgokat, amik nem véletlenül vannak kellő mélységben elhelyezve. A másik irányba hazafelé meg semmi kedvem menni. Ott most nem vár senki sem.

Kérdi tőlem,
valaha nyugszom-e végre.
Kérdi tőlem,
valaha nyugszom-e végre.
Majd egy szép nap, amikor angyalok hívnak,
és hófehérben indulok neki az útnak.
Ez az átok, ez a baj. Szabad vér.
Majd állok odafenn súlytalanul,
és tiszta lesz a szívem, ahogy kérdez az Úr.

"Gyere zűrös gyerekem.
Mi volt a gáz ? Te hogy látod a dolgot ?”
Uram, túl sok a lánc.

Lassan lemegy a nap a fák mögött. Több mint két órája ülök itt, gondolkodva és néha pár sorral megtolva az előzőleg befejezett mondatokat.

Still I’m sad….

És nekem ne hazudd, hogy szeretsz….

Most eszembe jutott a lemenő nap fényében egy nem túl régi pillanat, amikor a belváros egyik eldugott teaházának sötét sarkában megnyílt a végtelenség pár röpke órára. Abban a 3-4 órában nem számított senki és semmi kettőnkön kívül. Most pedig nemhogy a végtelenség áll messze tőlem, hanem saját magam lelakatolt ajtóinak kulcsát sem találom, persze tudom így nem is lelem meg őket soha. Nem így működik, kutatással nem megy…valami más kell.  Valamim valahol elveszett, ködképek felé botorkálok…

Hőség perzsel, sehol a tenger,
vadászik rám egy skorpió.

Nincs nálam fegyver, úgy hívnak ember
várom, hogy elvigyen egy léghajó.

You might bored with my big face
but if I walked over
who would came to my place?

A múlt visszaköszön

„I am one, one that shines
Yeah, I was born of a scorpion's mind
I am one, so alive
Don't try to teach me what your lips can't decide”

Gondolkodtam ma, hogy mennyire gyűlölöm magam a gondolataim szárnyalása, csapongása és asszociációs elrugaszkodásai miatt.  Nem akarna (néha), egyre gyakrabban összedőlni a világom, ha nem így lenne. Még mielőtt ennyit ültem a gépnél az úgynevezett netkorszak előtt, mindenféle papírfecnikre és – Ó micsoda erkölcsök – éppen kezemben lévő könyvek elején és hátulján lévő üres lapokra firkáltam az éppen számomra valami mély tartalmat hordozó gondolataimat, vagy mások gondolatait. Ma már persze ez is digitalizálódott, ugyanakkor a régi rendszernek van egy érdekes hozadéka. Adott esetben a könyv is évekre felkerül a polcra, a sajtpapír meg évekre a fiók mélyére, hogy egy adott óvatlan pillanatban előkerüljön. No és persze kellően szerencsétlen esetben ugyanúgy kibassza a biztosítékot mint akkor, holott teljesen nyilvánvaló, hogy egészen más okból került bele a most újra levett könyv elejére egy Dali idézet, miszerint „Meghitt világomat saját mitológiám sárkányai védik”

Kitérő: Kiesett a kezemből a füzet, amibe firkálom az újabb bejegyzéseim vázlatát. Az előlapján érdekes feliratot vettem észre „Neurális biológia gyak.”. Valóban elég vékonyka füzet, belegondolva a teleírt részeket kitéphettem 8-9 éve belőle a tárgy zárása után, és eltettem, hogy jó lesz firkálni még.  Bizonyára nem véletlen, hogy ez akadt a kezembe, amikor elhatároztam, hogy papíron készítem el borult agymenéseim vázlatát.

Az emberek elméje képes „bevonzani” bizonyos dolgokat, akár pozitív akár negatív értelemben. Másfél hete még ragaszkodtam egy tárgyhoz, üvöltött, hogy szükségem van rá, elővettem. Igaza volt. El kellett bújnom valami mögé, de elég volt…bármenyire is szükséges rossz volt nem változtat azon a tényen, hogy ma már ahányszor csak ránézek elfog az undor tőle. Nem akarom, hogy takarjon, majd a lelkemmel megoldom. Miért kellett, hogy igazad legyen te élettelen (?) gipszpapír. Oda is fogom, adni valakinek, aki „képes” ereklyeként tekinteni rá, ha kibírom még ezt a pár hónapot addig egy légtérben vele. Remélem őt nem mérgezi meg.

A másik dolog, amit „sikeresen” bevonzottam, olyan volt, amit én szerettem volna, nagyon…és tennem sem kellett érte semmit, hogy megtörténjen és ott volt…ott volt előttem, amire vágytam. Kifejezetten szerencse, hogy igazán lélekszaggatóan sikítani csak némán lehet. Vonzottam, akartam, hogy utána magamba márthassam önnön pengémet, csak, hogy érezzem, hogy még élek de fizikai fájdalom nélkül ömlik a vérem, és egyre gyengülök…egyetlen lépés választ el az őrület utolsó fokától. Vagy nevezzük őszinteségnek? Mert van olyan foka ennek is, ami túltesz az őrület végső határain is. Két mondat lüktet az agyamban.

Félek és féltelek. Tőled félek, és magamtól féltelek.

Ugrott a lejátszó…Hobo – Blues Jim Morrisonnak

„Régen nem szívok, már nem iszom
Óh, fel ne ébredj, Jim Morrison ”

„Beteg a város, a folyó ég
De a láz itt van még”

Még? Még? Most jött még csak, és elviselhetetlen forró parázsként éget. Mássz ki párizsi sírodból, vigyorogj kajánul a képembe, ahogy csak te tudsz. „Jó lesz, hidd el…csak ma éjjel még egyszer…ez most nagyon jó lesz!”

Olyan törékenyek vagyunk.

Kérdések gyötörnek, de
megválaszolni nincs bátorságom.
A kijelölt utat követem,
pedig nem szegélyezi más,
csak keserűség és fájdalom.
Halálom napja a legbensőségesebb
magányom.

Tudomást sem veszek róla,
de távoli tájakon
már körvonalazódik a halálom.

A kijelölt út megmondja mi szalonképes és mi nem. Ha beállunk a sorba kikapcsolva, elfojtva saját szellemi és érzelmi vágyaim, örökre elveszítem a büszkeségemet is. Vegetálás egyfajta békés tudatlanságban és vágy-nélküliségben, vagy szellemi érzelmi szabadság, még ha fájdalmak között is? Bármilyen típusú szabadság elvesztése elviselhető, amíg a gondolkodás és az érzés szabadsága meg van. Pillanatnyi boldogság is magában hordozza a pokol megjárást. Több kell még több, mindig több.  Hát ereszkedjünk alá, merüljünk el és dagonyázzunk a lelki kínlódás legmélyebb legsötétebb szenvedés-szagtól bűzölgő katlanjaiban. 

„Vágtató vad folyók ragadnak el,
És hiéna nappalok tépik az életem.”

The nightmares stalk for me at night I dread the long and lonely nights....

 "Most kell árts, vagy most kell érts.

Most kell gyűlölj, vagy most kell félts.

Törődj velem itt és most - hogy el ne késs!"

"He took a face from the ancient gallery..."

"Eltakartam az arcomat

Belém már nem látsz

Ne add ki soha önmagad

Mert védtelenné válsz"

"Maybe the Morning Star will blind my eyes"

"And no-one shall, set you free, again."

"Könny, vér és veríték új harcra hív, holtnak hitt testünkben dobban a szív"

Síró játék

Hónapokkal ezelőtt egy apró, de csodálatos ajándékot kaptam egy barátomtól születésnapomra. Ő ugyan poénból vettem de tudat alatt igen jó érzékkel választotta ki a meglepetést. Kaptam egy csomag „DANZIG”-es ceruzát, még radír is van a végén, bár valószínűleg ezt a funkcióját sosem fogom használni, régen is mindig csak lerágtam. Nagyon örültem neki, eleve a zenekar miatt – bár ezek után szét kell néznem akad-e forgalomban Sabbath cerka – valamint azét, mert, még ha bűn rondán is írok, megesik, hogy hetekkel, hónapokkal később nehezen tudom a saját írásomat kivenni, mégis szeretek kézzel írni, kiváltképp ceruzával. Be kell vallanom azért, hogy az utóbbi években elég keveset gyakoroltam a folyóírást, ez a gép mindent átvett sajnos, de amikor megkaptam a ceruzákat elhatároztam, hogy innentől kezdve kézzel írom a blogom, és csak a végső változatot gépelem be, nem fogok itt ülni a gép előtt finomítgatva a szöveget. Sokkal hangulatosabb így. A ceruzát pedig különösen azért szeretem, mert nem csak látom ahogy készül a mű, hanem hallom is. Vannak, akiket zavar a sercegés, de én kifejezetten szeretem.

Az elhatározást négy hónap után tett követte, és rögtön szembesültem is az első akadállyal. Döbbenten fedeztem fel, hogy a mi háztartásunkat is elérte a rohamos fejlődés, reggel negyed órán áttúrtam a fiókokat, hogy hegyezőt keressek. Jóanyám segített ki, amikor már a sokadszorra ismételt „Mit keresel” kérdésére morogtam vissza, reggel fél hétkor, hogy „Semmit, semmit mindjárt meg lesz”. No mivel nem lett meg kiböktem, és hát valljuk be hirtelen ő sem tudott mit kezdeni ezzel a problémával. Majd 10 perc múlva a következő kiabálós párbeszéd zajlott le köztünk, mivel a lakás két ellentétes pontján voltunk.

-Ide tettem a hegyezőt a mosógépre, csak tedd majd vissza a tükrös szekrénybe a gép fölé!
-A lakás egyetlen hegyezőjét a fürdőszobában tartjuk?
-Igen mert a szemceruzához kell!
-Ja bocs…

Nos igen, mondhatjuk, hogy a háztartást elérte a fejlődés, nem lehet ilyen ősi dolgokat találni bármelyik fiókban, csak engem nem ért el. Le vagyok maradva…bezzeg, ha goth/dark lennék, hovatovább emo(!), teljesen triviális gondolat lett volna részemről, hogy hol bujkálhat az a kis huncut szerszám. Lépést kellene tartanom a korommal.

No, de a szép hosszúra nyúlt írástechnikai dolgok és lakás hiányosságainak taglalása után térjünk is a lényegre, mert valami többé-kevésbé értelmeset is kellene írni, ha már nekifeszültem.

Az elmúlt héten öt napra önkéntes száműzetésbe vonultam az információs szupersztrádáról. Elegem volt a sok kicsinyes hisztiből, mondvacsinált bűvalbaszarintottságból, és itt hagytam ezt a világot pár napra. Legalább volt némi időm olvasni és filmeket nézni nyugodtan, egyszóval feltöltődni. Pár bejegyzéssel ezelőtt megemlítettem egy barátomat, aki két éve tolószékben kényszerül élni, de már javul kicsit szerencsére. Ezek után tegnap este átjött egy barátom és furcsa tekintettel és hangsúlyozással „felszólított”, hogy pénteken jelenésem lesz nála, egy utolsó nagy bulira. Nagyon furcsa volt az egész helyzet, tudtam hogy másfél-két hónapja nem a legjobb a közérzete, el is küldték különböző vizsgálatokra, pár napja jöttek meg a leletei, egy „szolid” rosszindulatú gyomorrákot állapítottak meg nála, pusztán a gyomra kétharmadát érinti, húsvét utánra ki is van írva műtétre. A búcsúbuli pedig amolyan alkoholbúcsúztató, mert utána valószínűleg életében, a saját érdekében nem ihat egy kortyot sem, és nem hetven éves, hanem csak 37. El lehet dönteni, mi a nagyobb probléma, ezek a dolgok, vagy az, hogy „Nem találom a hajvasalómat”, „Elfogyott a körömlakk”, „Elszakadt a kedvenc kockás övem” és társaik, persze készségesen elhiszem, hogy ezek is komoly depresszióra adhatnak okot.
Visszatérve a kivonulásomhoz, nem tölt el túl nagy büszkeséggel, hogy akaratlanul, de sikerült valakit – csak egy embert, a többieket vagy nem, vagy nem érdekel, hogy beléjük gyalogoltam a szándékos cinizmusommal - eléggé megbántanom pusztán azért, mert nála borult ki a bili. Egy apró kis hülyeségen, az volt az a picike csepp ami mát nem bírtak el a két-három napja halmozódó dolgok. Nem ellene irányult, de sajnos magára vette a nem éppen kedves elköszönésemet az emberektől egy ismert közösségi oldalon, ezzel még inkább megbántva. Gondolom, magára ismer, akiről szó van, ha olvassa, de azért adjunk neki valami fedőnevet, az olyan titkosügynökös :D Szóval legyen fedőneve: Fedő, persze jobban belegondolva ez egy elég gyatra poén. Ha megnézi az alábbi Kardtánc videót, úgyis magára ismer az, akinek szólt ez a bekezdés:) Szóval bocsánat még egyszer a történtekért.

Mai harmadik témánk, a tudatalattim vasárnapi kitörése a futópadon. Ez önmagában így elég hülyén hangzik. Nos néhányan tudják, hogy bő 2 hete újra elkezdtem konditerembe járni és a súlyzós edzések közötti napokon is lemegyek futópadozni 70-80 percet ami jelen képességeim szerint 9-11 kilométernek felel meg. Még szerencse, hogy a szalag végtelenített. Nem állhatja utamat holmi óceán, mint Forrest Gumpnak. A terem a harmadik emeleten van és én az ablakhoz viszonylag közelebbi gépen, szoktam kocogni, mert néha lepillantok az utcára. Ezt tettem most is, és láttam, hogy ketten kissé veszekednek lent, legalábbis erre utaltak a kézmozdulataik meg a mozgásuk. A végét csíphettem csak el, mert nagyjából 5-10 másodperc után vége lett és mentek a dolgukra, én meg újra a végtelen szürke szalagra figyeltem. A kis terem általában a béke szigete, a futógépekkel, bicajokkal, lépcsőzőkkel, nincsenek vadállati hörgések üvöltések a brutális súlyok emelgetése miatt, mint a nagy teremben. Fél perc kocogás után aztán valahonnan az agyam legmélyéről prózában dallam nélkül előtört pár angol sor.

„Up here you can see the truth,

They live by the power of fools,

And believe in the words of a chosen few

Religion is the root of it all,

Believe in them and you lose it all,

And the only question left is why?”

A hosszútávfutó magányossága, alkalmat ad a gondolkodásra, nos nekem még volt 50 percem az edzésemből gondolkodni, közben sem az idővel, a méterekkel, a sebességgel foglalkozik az ember. Kiszakadok egy másik világba, a lábaim meg teszik a dolgukat a materiális síkon. Első kérdés, hogy honnan ez a pár sor? Rengeteg dalszöveg vagy csak egy-egy sor van a fejemben, de azok általában a dallammal együtt jönnek, ez viszont totális rejtély volt. A válasz viszonylag hamar meg is került, így gondolkodhattam tovább a mai világunkon. Szépségesnek tűnő előrecsomagolt dolgokban hisz az emberek nagy része, bárminemű kérdés feltétele nélkül. Hirtelen három egymástól teljesen különböző kulturális értékű alkotás egy-egy mondata nyilallt a fejembe. Hiába meg van az előnye, ha az ember rengeteg zenét hallgat, filmet néz.

"A kérdések sokszor fontosabbak, mint a válaszok"

(Max von Sydow, Ingmar Bergman - A hetedik pecsét)

„Milyen sok kérdés, és milyen kevés válasz”

(Al Pacino – Dick Tracy)

„Minden ki van találva

eléd teszik tálcára.

Minden ki van találva,

betömik a pofádba.”

(Tekintetes Úr – Minden ki van találva)

Egy filmtörténeti klasszikus, egy képregény adaptáció, és egy punk dal…lehet nevetni, de stílustól függetlenül, aki kicsit is értelmesebb dolgot próbál csinálni, annak ott vannak az üzenetei, nem is kevés esetben még csak nem is áttételesen.
De mit lehetne várni, ha még maguknak sem tesznek fel kérdéseket, nem hogy azoknak, akiknek igazán neki kellene szegezni? Lehet rosszmájúság, de gyanítom az az oka, hogy sok esetben még csak fel sem merül az emberekben, a tudás esetleges igénye sem, nem hogy egy tisztességes gondolatmenet bármiről. Jó az úgy ahogy be van csomagolva, kritikai észrevételekre, gondolatokra semmi szükség. Kétségtelen tény azonban, hogy a nem-tudásnak is hatalmas előnye van, hiszen így biztos nem kezd el senki kételkedni a saját vélt igazában. Ami véletlenül pont az amit elé tesznek, hiszen dogmaként elfogadja.

Végezetül pedig lehet kellene valami személyeset is írnom, tehát utalva a címre a minap egy csontig harapó kérdést szegeztek nekem bizonyos nem túl nehezen kitalálható dolgokkal kapcsolatban, ami az elmúlt hetekben hónapokban változtak az életemben. És erről eszembe jutott egy szeretett filmemnek egy rövid részlete. (hajvágás után)

„-Tessék. Remélem neki is tetszik majd.
-Kinek?

-Nem tudom. Van kinek?”

Nos szeretném hinni, hogy van kinek, még akkor is, ha ez csak egy síró játék lehet….

„Minden buta tévedésem rádobálom a tűzre, legalább hosszan ég”