What's the use?

Nem szoktam ennyire aktív lenni, de néha megrohannak bizonyos gondolatok és pár lejegyzetelt, hányaveti félmondat után úgy érzem ki le kellene írnom tisztességes formában is. Két nagyon különböző dolog jutott eszembe, az első egy észrevétel a zenei világból, a második egy spirituális dolog.

A zenei téma nem bonyolult. Miért élvez Japán kiváltságokat? Nem mintha bajom lenne velük, csak érdekes módon évek sőt inkább évtizedek óta már szokás, hogy a japán piacon megjelenő kiadványokon szerepel egy bónusz dal. Azért jutott ez eszembe, mert teljesen véletlenül 2 ilyen dal jött egymás után ma a lejátszómon, hogy jöttem hazafelé. Mindkettő Black Sabbath.

Az első az 1989-es Headles Cross albumon szereplő Cloak and dagger,a mi szerintem különösen jól sikerült. Igaz azzal az albummal foglalták el újra az őket megillető helyet, szóval a teljes album gyakorlatilag tökéletes, mind zene, hangszeres teljesítmény, mind a megszólalás tekintetében. Számomra.

A következő dal pedig a öt évvel későbbi Cross Purposes albumon, azaz japán kiadásán hallható. What's the use címmel.

Eltelt a két dal között egy kis idő, meg két album, és természetesen nem is a róluk beszélnénk, ha ez az öt év nem hozott volna vargabetűket a zenekar történetébe, újra egy bónusz dal amivel engem annak idején nagyon megfogtak, lendületes király riff, és ének.

Sajnos azért merült fel bennem ez a kérdés, mert pont két ilyen általam nagyon is kedvelt dalról van szó, ami ugyan sajnálatos módon nem érintett engem élőben, de a rengeteg - köztük sok igen jó mindenségű - bootlegemen keresztül igen; mégpedig ezek a dalok soha nem hangzottak el élőben, pont a szűk réteghez eljutott mivoltukból fakadóan. Akkoriban azért nem volt triviális feltétlen hozzájutni csak a világ túl felére szánt kiadványokhoz.




A másik témának legfeljebb annyi köze van a zenéhez, hogy hallgattam egy dalt közben és pont ránéztem a szobám falán függő Anubis képre. Gondoltam megírom egy bejegyzésben, nem várok vele pár napot, nem szedem szét két különálló írásra.


Itt látható Ő, a sakál fejű isten, a holtak birodalmának főistene, egyben a végső ítéletkor bíróként van jelen az istenek termében, mikor is megméri a lelket, hogy igaz ember volt-e az elhunyt.Ő kísérte a lelkeket a túlvilágra az ítélethozatal után, igaz Oziris kultuszának terjedésével némileg háttérbe szorult. Igaz Oziris hirtelen nagyon nagy népszerűségre tett szert Egyiptom szerte, néha már a napisten Amon-Ré kultuszával is vetekedett.

A dal pedig amit hallgattam itt hallható, az Empire zenekar, Al-sirat-the bridge to paradise című dala. Ez a későbbi túlvilág kép az arab világból származik, miszerint az utolsó ítélet, a lélek számára egy próba. Át kell jutnia egy hajszál vékony "hídon", ez az egyetlen út a paradicsomba. Vagy átjut vagy az alvilágba zuhan.

Azon gondolkodtam, hogy ezek a túlvilág képek mennyivel közelebb állnak hozzám jelen pillanatban, mint a katolikus-keresztény, miszerint mindenki megítéltetik a tettei szerint. Ez is nagyon fontos, de ez a két vallási elképzelés egy objektív mérce. A katolikus megközelítést nem tartom annak. Isten, jobbján Jézussal valamiféle normarendszer szerint megítéli az embereket. Ehhez hozzájön egy érdekes gondolat, hogy az egykor egységes egyház sokfelé szakadása után, mindenki másképpen magyaráz bizonyos dolgokat.

Sok év után megnéztem a Luther című filmet, mert állítólag jó. Valóban tetszett, és volt benne egy idevágó rész, amikor Luther teológia tanulmányai alatt már kritikusan közeledik az egyház sok tanításához, és a professzor az egyik zsinat döntését mondja el nekik, miszerint nincs üdvözülés, csak a Római Katolikus egyház keretein belül. A fiatal Luther visszakérdez, hogy ezek szerint a Görög-keleti szentek nem tekinthetők szentnek, hiszen az egyházszakadás miatt számukra nem volt üdvözülés? Érdekes kérdés és nem is kapunk választ erre a kérdésre, mert annyi a reakció a professzor részéről, hogy "Nem érti a lényeget fiam!" . De, sem választ nem kapunk, sem a lényeget nem tudjuk meg.

Ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy gyakran nincsenek egyértelmű válaszok, valamiféle vitában egyszer ez, egyszer az a normarendszer, a túlvilág kívánatos felének eléréséhez. Természetesen nyilván mélyen lehetne vizsgálni olyan okokat, hogy egy gonosz embernek nyilván nem lesz könnyebb a lelke Maat tollánál...stb stb. De számomra akkor is sokkal érdekesebb, mindenféle szempontból egy olyan világkép, ahol egy valamiféle objektív próba kiállása a tét, mint Anubis mérlegénél, vagy Al-sirat hajszálvékony hídjánál.

Rettenetes sötét, sötét van....

Nem is tudom előfordult-e már, hogy két egymást követő nap írtam, ellenben most egy kis kiegészítést szeretnék tenni az előző napi bejegyzésemhez. Kiegészítést, mert nem magyarázat bármennyire is annak tűnhet esetleg. Elszámolással magyarázattal két embernek tartozom, már ha tartozom. Az egyik saját magam. Ezen kívül legfeljebb valamiféle felső erőnek. Egyszer majd megmérik mit hoztam, mit vittem, de az még nem most lesz.

Hogy ez amiről írtam nehezebb lesz-e mint Maat tolla azt még nem tudom. Az biztos, hogy bizonyos értelemben közelebb kerültem önmagamhoz a történtekkel. Megbánni nem bántam, és nem is fogom soha, sőt kifejezetten örülök, hogy történt ami történt. Ideje volt.

Rettenetesen gyűlölöm, mikor valaki félreért mondatokat és a saját nézőpontjából reagál dolgokra meglehetősen furcsa stílusban. Le szeretném szögezni, hogy nem véletlenül van minden úgy megírva itt, ahogy. Vannak barátaim akiknek a nyilvános blogjukban nincsenek többértelmű mondatok, homályos fogalmazások, azt megtartják a titkos, adott esetben kézzel írt naplójuknak. Én csak ezt azt egyet írom, ezért nagyon gyakran szándékosan úgy fogalmazom meg a gondolataimat, hogy mindenki gondoljon amit csak akar. Aki ismer kicsit, az megért bizonyos dolgokat, aki nem, az talán érdekesnek találja.
Egy dolgot utálok, amikor mindenáron vissza akarja valaki vetíteni rám a saját értelmezését. El lehet erről normális keretek között beszélgetni, izgalmas ez is. Volt már rá példa, érdekes utazás mások elméjébe, hogy miért értette úgy amit itt olvasott, ahogyan, holott tulajdonképpen köszönőviszonyban sem volt az én szándékommal. Számomra is érdekesek ilyen formában mások gondolatai.
Ma egy barátom azt mondta, olvasta a tegnapi bejegyzést és majd kérdezne valamit mert sejtései vannak. Mondanom sem kell, tudom, hogy pontosan tudja mi mit jelentett a tegnapi szavakban. Láttam rajta, anélkül, hogy kimondta volna. Tudja. Ennyi. Szavak nélkül.

Van aki szavakkal próbálkozik vadul, értelmetlenül, dühödten, anélkül, hogy ismerne. Ha ismerne pontosan tudná mekkora bődületes baromsággal vádolt meg. De persze különbözőek vagyunk. Emiatt írom ezt a kis kiegészítést.


Nos először is le kell szögeznem, nem léptem át rossz értelemben visszafordíthatatlanul egyetlen határt sem.  Nem is nevezném határnak, inkább csak egy vonal volt. Ettől nem változott meg semmi, nem mentem át semmiféle rossz, lecsúszott térfélre. Szeretném leszögezni, nem a herka volt ez a vonal. Az, hogy valaki a tű alapján egyetlen dologra tud gondolni, az önmagában nem probléma. Amikor lesajnálóan vadul közli, hogy nem kéne ezzel élni mert tönkreteszed magad, na ez már baj. Ha a felületesnél kicsit is jobban ismerne tudhatná, hogy mi a véleményem a hernyóról.
Én sem vagyok szent. Megvannak a magam tudatmódosítói, első két helyen az Absinthe és a Doors, de a lista még folytatódik és nem is feltétlen rövid. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy ki mit szív vagy iszik, bárki bármit is mond minden dolog mértékletes használata emberi akaraterőn műlik. Ez az egész hozzáállásom alapja. Ki ebben, ki abban gyengébb, de akaraterő kérdése. Tudjuk, hol vannak a saját határaink, mit viselünk el, mi az ahol még meg tudunk állni. Tudjuk mikor elég a pia és nem kellene még az a feles mert baj lesz, vagy nem kéne még az a pohár bor, vagy nem kéne még egy....mindenki gondoljon amit akar. Ki ebben ki abban erős, én nem állítom, hogy mindenki az élet minden területén erős ember. De amíg van akaraterő addig mindent kézben lehet tartani. Akaraterővel semminek nem lesz rabja az ember. Persze egyszerűbb kibúvókat keresni. Egyetlen dolog van ami kellően aljas, hogy ne ezen múljon. Ez pedig pont a hernyó. Aki kicsit is jobban ismer pontosan tudhatja, hogy valóban így gondolom a fent leírtakat, mindenre, igen azokra a dolgokra is amiket nem neveztem meg. Nagyon sok dologra. És azt is tudhatja, hogy ha bárki hernyóval közeledne egy barátomhoz, nos lehet, hogy nagyon gyorsan egészségügyi problémái lennének.

Amikor fogalmaztam ezt az írást eszembe jutott az egyik kedvenc filmem: Casino.  Van benne néhány örök érvényű mondat, ezek egyikével zárnám ezt a bejegyzést.

"Ha puszta kézzel mész Nicky ellen, ő kést ránt. Ha te is kést rántasz, ő pisztolyt ránt. És ha nálad is pisztoly van, hát jobb, ha megölöd, mert ő nem áll le addig, míg egyikőtök meg nem hal. "

Bőröm alá mélyen szúrd a tűt...

Annak, hogy nem írtam egy ideig rengeteg oka volt. A címnek kettős értelme van, valami visszavonhatatlanul megváltozhat egy "tetoválástól". Nos ez az az téma amit itt most nem fejtenék ki részletesen, de az a lényeg hogy a múltkori bejegyzésem óta történt ilyen dolog is. Néhányan tudják, hogy ez mit takar. Teljesen privát magánügy az a lényeg. Mindenesetre benne van a viszonylag hosszabb hallgatásomban, volt egy rövid idő amíg magamba fordultam emiatt. Nem volt ez rossz, inkább csak egy csendes elgondolkodás volt pár napig. Valami véget ért véglegesen. Mint amikor az ember átlép egy határt és rájön, hogy ez is ő csak eddig nem merte megtenni. Olyan messzinek tűnt az ami a túloldalon lévő dolog mivel kokettál egy ideje. De ennél megfoghatóbb részletekbe itt és most nem mennék bele.  De inkább idézzük fel Pósalaky Úr szavait és ugorgyunk.



Valóságban is belém szúrtak pénteken egy tűt. Életemben első ízben véradáson voltam. Szégyen nem szégyen, nem tudom, de még soha nem voltam, mindig megnyugtató a tudatban voltam, hogy rothadó, széthulló magyar egészségügyünk utolsó általam masszívnak vélt védőbástyája, a vérellátás még stabilan áll. Így véltem eddig a hétig, mert amikor nagyjából félévente felröppen a szokásos körlevél, miszerint hihetetlen vérellátási zavar van kicsiny hazánkban és mindenki menjen vért adni, azonnal cáfolják odafentről a vérszakik. Van elég készlet, eleget adakoznak azok az önkéntesek akik időközönként eljárnak emberbaráti szeretetből, vagy sörért csokiért mifenéért.

Meg kell jegyeznem, ez a körlevél még ha ugyan terhet is ró egy intézményre a sok lelkes ember miatt akik megrohannék a véradó helyeket, az értelmesebbek közé tartozik, talán van valamiféle haszna. Szemben a kupakgyűjtéssel és hasonló baromságokkal, miszerint  figyelik a levelezést és ha továbbküldöd pénzt kapsz, vagy utalnak át valami "fontos" célra. Igen a levelezést sok helyen figyelik...csak nem az ENSZ és nem Bill, hanem az FBI CIA illetve különböző nemzetiségű társaik.

Térjünk vissza a pénteki véradásra, ami nagyjából 2,5-3 órát vett igénybe. Rögtön kisebb adminisztráció, személyi adatok, valamint egy kérdőív kitöltése, semmi probléma ezt tudja az ember hogy így megy, azt már nem, hogy minderre fél órát kell várni, négyen vannak az ember előtt, őket ugyan lezavarják 10 perc alatt...de bő negyed óráig őket sem szólítják, ők is csak várnak a semmire, pontosabban arra, hogy az illetékesnek legyen kedve nekiállni a feladatának. A nővérke csak ül, ül ül...biztos ezért is megfizetik, de azért mégiscsak.
Újabb 20-25 perc várakozás mire bejutunk a következő öt perces vizsgálatra. Megbökik az ember ujját és egy csepp vérből pár dolgot megállítottnak, tényleg öt perc az egész.
Majd újabb fél óra várakozás mire megmérik mindenki vérnyomását és elkezdődik maga a művelet amiért jöttünk. Onnantól hogy az ember felfekszik a kettő darab(!?!) véradó hely egyikére 15 perc alatt végzünk is. 4,5 deci vér levétele utána pár perc pihenés. Megy ez...csak jusson el idáig az ember. Csak akkor problémás, ha sokan vannak az ember előtt, mert egyszerre csak két embertől vesznek vért. Lehet ezért "jó" az ország vérellátása papíron mert sokan nem akarnak dolgozni feszített tempóban. Mi lenne ha lelkes véradók árasztanák el a kórházakat. Nem lehetne pasziánszozni.
De túléltem, kipihentem utána magam még aznap. Fura érzés ennyi vérveszteség. Nem szédültem vagy bármi komoly probléma sem merült fel, egyszerűen csak rettenetesen fáradt voltam egész nap.

Lényegre térve, hogy miért csak véltem, hogy a vérellátás jó hazánkban, és egyáltalán miért mentem el vért adni...Az elsőre a válasz naivan, hogy elhittem. Mégiscsak orvosok mondják, nem politikusok. Szép, hogy ott az országzászló, meg ilyesmi, de egy politikus a pártjára esküdik fel, gondoltam, hogy orvosok talán valami fontosabbra. A miértre pedig egyszerű a válasz, mert megkértek. Fura volt hallani az okot. Egy nagyon jó ismerősünk kért erre a szívességre, mert egyik rokonát rákkal műtenék, és kerek perec megmondták, neki, hogy akkor tudnak belevágni a műtétbe, ha annyi egység vért hoz, amennyi kell a beavatkozáshoz. Ez jelen esetben hat egység, azaz hat véradó. Vércsoport mindegy, csak mennyiségben hozzon és a kedves rokon már kapja is a műtéthez a neki megfelelő vért.
Elhiszem hogy nem hülye körlevelekkel, bombáznák az embereket, hanem normális csatornákon tv-ben, rádióban szólnának az elégtelen vérellátásról, de akkor miért nem? Miért kell az embernek azt hinnie, hogy ez az egy dolog még üzemképes a rogyadozó egészségügyünkben? Amikor pedig valakinek ilyen problémája lesz, amikor még egy kisebb korai stádiumban felismert kevésbé veszélyes ráktól is fél az ember, akkor megkérik,  hogy kegyeskedjen már vért szerezni...teljesen érthetetlen és felhárító. 10-15 éven belül lehet a szikét, kötszert is a páciensnek kell majd szállítani és odabent csak a "szakértelmet" fogják adni. Gratulálok.

Tomorrow we enter the town of my birth I want to be ready'

"A filmművészetet otthagyta zenéért,
a zenét otthagyta a költészetért,
aztán mindent otthagyott velünk együtt
valami másért, amiről mi még nem tudunk."

40 éve ment el James Douglas Morrison. Bár ezen a néven valószínűleg csak néhány fontosabb hivatalos irat említi. Volt mellette Lizard king, Mr. Mojo Risin (vajon minek az anagrammája?), de leginkább csak Jim. Jim, akinek túlzott gyerekkora nem volt. 2 évnél többet nem igen töltött egy helyen a család, az apa tábornoki rangja miatt. Egyszer ide, másszor oda vezényelték. Barátok hiányában csak örök útitársai a könyvei tartottak vele. Évente átrágta magát annyi könyvön, mint egy átlagember egész élete folyamán. Nyilván ez fontos alap volt a korabeli fennmaradt iskolai tesztek által mutatott kimagasló értelmi képességeihez. Már persze olyan esetekben amik érdekelték. Az egyetemes kultúrából, különösen a XVIII- XIX.századi angol-francia irodalom illetve a görög mitológiához. A XX. századi kultúrából pedig a filmművészet volt rá legnagyobb hatással, mint totális művészet. Kép, zene, beszéd, minden egyben. Nem véletlen, hogy rengeteg verse nehezen érthető elvont, vagy éppen egy összefüggéstelennek tartható tudatfolyam, mint pl. a The End, When the music's over, The celebration of the lizard, melyek igen lazán - sőt néha sehogyan sem kapcsolódó részletekből összeálló színházi előadások. Rockszínházi előadások. Felvezetéssel, drámával, katarzissal.

Aztán a 60asévek első felében összhalálozásozott az UCLA filmes szakán összetalálkozott Ray Manzarekkel és valami elkezdődött. Első lépsében otthagyta a filmművészetet, a zenéért. Viszonylag hamar meg is találták a másik két embert, John Densmore-t és Robby Kriegert. A zenekari tagok kvalitását nem hiszem, hogy elemezni kellene most, Robby egyedi gitárjátékát és természetesen Jim személyét leszámítva átlagosak voltak. De nem ez a lényeg, hanem a kohézió ami áradt a zenekarból. John beismerte többször is, hogy lövése sincs Jim miről énekel, de az ő precíz dobolása adott masszív alapokat, Manzarek "borult" előadásmódú laza billentyűjátéka szintén fontos része volt a zenének, technikailag biztos találhattak volna jobbakat, de az nem ez a zenekar lett volna.

Tulajdonképpen minden dalszövegüknek legalább a magja, Jim egy verse volt.  És a siker minek köszönhető? Erre a válasz rettenetesen egyszerű. Nem tudok egyetlen zenekart sem mondani, aki őket próbálta volna utánozni az elmúlt negyven évben. Egyszerűen elütöttek minden akkori zenekartól az egyedi hangvételükkel témáikkal szövegvilágukkal, nyers zenéjükkel. A 60as évek közepén, második felében az amerikai társadalmat, lefoglalta a háború, ebből nőtte ki magát a hippi mozgalom a maga jelszavaival. A Doors tökéletesen szembe ment a korabeli zenei ízléssel, persze megmaradt néhány kábítószeres vízió elszállt dal, mint pl. az End of the night, ellenben a szövegek és a zene nem a hippi jelszavak irányvonala mentén születtek. Az albumokról csak pár szót írnék, nem a zenekarról szóló bejegyzést szándékozom írni, de azért pár sort megérdemelnek, hiszen ezeken is lemérhető Jim változása.

Az első album egyértelműen a fenti okok miatt repítette az akkor elérhető legmagasabb csúcsra zenekart. 1967-ben ez a lista második helye volt, mert az elsőt kibérelte a Beatles a Sgt. Pepper albummal. Az albumon található minden idők egyik legjobb nyitódala a Break on through és a végén az a dal ami egy nemzedéket változtatott meg. Egy finom indiai motívumra épülő tudatfolyam; The End. A vasat pedig addig kell ütni...

Ennek szellemében még ugyanebben az évben megjelent a második album Strange Days címmel és nagyjából hasonló színvonalat képviselt mint az első. Kicsit letisztultabb hangzással, próbálkoztak, valamint ezen jelent meg a zenekar egyik legelső dala a Moonlight Drive amit még a kezdetek kezdetén dúdolt Jim Raynek a tengerparton és ez adott nagy lökést a zenekar megalapításának. A Love me two times sláger, az album végén pedig ott lapul a When the music's over ami a The End testvérének tekinthető.

Itt meg is törik a zenekar története, leginkább Jim alkoholizmusa miatt elindul a lejtmenet. A harmadik albumot még kihozták Waiting for the sun címmel melyen a zenekar egyik legnagyobb slágere ugyan ott van Hello, I love you címmel valamint az egyetlen tulajdonképpen erősen politikai töltetű daluk az Uknown solidier amihez a zenekar klipet is forgatott. Elég a dalhoz annyi, hogy nem játszották a rádiók televíziók. Nem fért bele a háborúval kapcsolatos  - akkor még nem teljesen elutasító - közhangulatba. Ezen kívül egy kimagasló dal szerepel már csak az albumon Not to touch the earth címmel valamint elég jó a Spanish caravan, ezt leszámítva mézesmázos limonádé dalok és unalmas szenvelgő dalok sorakoznak. Elfogytak a régi dalok, és Morrison is alkotói válságba került, csak abszolút másodrangú dalokat sikerült összehozniuk, amelyek persze nem rosszak önmagukban. Az egyetlen probléma, hogy ők túl nagyot dobtak az első két albumukkal, hogy ez a harmadik ne okozzon azonnali lecsúszást, érezhető minőségbeli különbséget.

Utaltam rá, hogy Jim állapota is lemérhető az albumokon. Nos a negyedik album, amit egy szürreális csillogó képekkel, dalokkal telepakolt dalcsokornak szántak a legnagyobb bukás lett a 6 vele készített album közül. Tulajdonképpen 2 értékelhető dal van az albumon, és még 2 ami szódával éppen csak elmegy kategória, a többi teljesen értelmezhetetlen próbálkozás, ezekhez képest az előző album limonádé szenvelgései telitalálatok. Morrison eddigre egy spirálba került. A hippikorszak társadalma gyakorlatilag megvetette őt, az alkoholizmusa miatt. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem élt kábítószerekkel, de alapvetően alkohol párti volt, és ez abban az időben megvetendő volt. Sokkal "nemesebb", "elfogadhatóbb" dolog volt tudatmódosító szerektől nem tudni az embernek magáról, mint alkohol miatt. Ez a spirál magával rántotta. Még több alkohol még mélyebb válság... Valamint ekkoriban zajlott egy szeméremsértési per ellene, amivel példát akartak statuálni a legrenitensebb lázadón. A vád szerint elővette koncert közben. A fényképek pedig olyanok voltak, hogy ha akarom kint van, ha akarom nincs. Elég egyértelmű, hogy a bíróság melyik álláspont felé hajlott. Ez mind mind belejátszott, hogy a kor legnagyobb zenei ünnepére sem hívták meg a zenekart.

Az utolsó másfél év pedig újra a sikerekről szólt. Valamiféle csoda folytán összeszedte magát a zenekar és egy új csúcstámadásra indultak a Morrison's hotellel (semmi köze hozzá Jimnek, ez egy olcsó hotel volt leginkább pásztorórákra és lepukkant embereknek). Az albumon viszont megfigyelhető, hogy tolódott a zenekar a blues, bluesrock irányba, leginkább Jim bluesba fordulása miatt. A kezdő Roadhouse blues lüktetése egyből megadja az alaphangot, a You make me real egy pörgős r&r nóta Peace frogot Robby gitárja és Ray billentyűjátéka teszi  nagyon izgalmassá. Az Indian summer és a Blue Sunday két lassú merengős dal mind mind nagyon jó dalok. A két legnagyobb durranás a The spy egy félelmetesen laza elegáns blues Ray zongorajátékával, Jim is leviszi a hangját az alagsorba a végén, az album egyik csúcspontja. A legvégére Maggie McGill  egy újabb feszes bluesos nóta. A Doors új útra lépett és elindult újra a csúcs felé, hogy az utolsó két kiadvánnyal fel is érjen újra és bezáruljon a kör. De ennek a miértjéről később.

Először is kiadtak egy élő albumot Absolutely live címmel. Az album nagyon jó, bár botlottam olyan véleménybe miszerint nem mutatja meg igazán a zenekart. Ebben is van valami, mert Paul Rothchild, a producerük iszonyatosan sok felvételből, igen aprólékos munkával rakta össze az albumot. Cél volt egy olyan képzeletbeli koncert-összeállítás létrehozása, amin az egyes dalok legjobb felvételei, illetve van, hogy csak legjobb részletei szerepelnek. Rothchild szerint az egész album több mint 2000 vágással készült. Ezek után már csak a végső csúcshódítás volt hátra, az utolsó visszavonhatatlan zuhanás előtt.
1970 december 12-én lépett fel a zenekarral utoljára, azon a napon mindenki pontosan tudta érezte, hogy örökre vége. 11-én még eljátszottak pár dalt az utolsó albumról úgy mint a címadó L.A. Woman-t, és a The changelinget.  Mire az album megjelent, ő már Párizsban élt és vissza sem jött...Ekkorra Jim végérvényesen elfordult a r&r zenétől, hazugnak és halottnak tartotta (ma mit mondana?!?), és sokkal inkább mindennek a gyökerébe, a néger bluesba merült el. Ennek igen erős
 nyomai az albumon olyan erős dalok, mint a lágy Car hiss by my window, valamint egy elsöprő erejű  börtön blues a Been down so long az album végén még Crawling king snake örökle legyőzi a Sárkánygyík királyt. A zenekarnak pedig vége egy olyan dallal, amit valószínűleg mindenki ismer. Riders on the storm.
Innentől kezdve csak az örök szerelem, a költészet marad. De az is csak fél évig...

Még a zenekar első szakaszában 1966-ban, amikor a szövegeit és hozzájuk képzelt dallamot dúdolta Jim a tengerparton Los Angelesben Raynek, beszélgettek, hogy ki mi szeretne lenni? A földhözragadtabb Ray csillag szeretett volna lenni ami örökké ragyog, Jim ezzel szemben egy üstökös, amit mindenki csak egy pillanatra lát de örökre emlékszik rá. A zenekar ugyan újra az őket megillető helyen volt, Jim sem zárta ki egy újabb album készítését, valamint többé kevésbé össze is szedte magát az Európában töltött idő alatt, de Párizsban 1971 július 2-ról 3-ára virradó hajnalban bezárult  a kör.

"No more money, no more fancy dress
This other kingdom seems by far the best "