Tartozni valahova

„Mondjuk úgy, hogy Ő a rocker, mert…” A mondat második fele a magyarázat volt nagyjából 5-6 évvel ezelőtt, és rólam szólt. Ó micsoda bók, ez egy egész normális jó csajtól. Persze az átlag magát rockernek képzelő emberek között nem is tudom…annyira nem nagy dicsőség kitűnni bizonyos szellemi és hozzáállásbeli dolgok alapján, melyek számomra teljesen természetesek, ellenben eredményezhetnek ilyen meglepő mondatokat. Mert nem tudok azonosulni sok mindennel, ami ma körülveszi ezt a zenei közeget, sem a zenekarok oldaláról, sem a tisztelt zsűri oldaláról. 2004-2005 környékén, persze még én is más voltam, de csírájában igenis meg volt már akkor is az bennem, ahogyan ma viszonyulok ehhez a színtérhez. Nincs kedvem visszakeresni, hogy írta-e pontosan erről már valamikor, de a fő probléma az volt, hogy egyféle légüres térben éreztem magam. Életkorom miatt az igazán sokat megélt rockerekhez nem tudtam tartozni, persze vannak 40-50 körüli ismerőseim, akik még jártak Piramisra, ős-Mobilra stb…, a mai sokszor - ma már szinte biztos hiszen megvénültem:) - nálam fiatalabbakhoz meg felfogásban nem tudok és nem is akarok tartozni.

Na de a hosszú felvezetés után jöjjön a lényeg. Olvastam ma egy hírt, ami kissé kiverte a biztosítékot, és ebben a pillanatban eszembe villant, annak az embernek néhány sora, aki igencsak sokat tágított a zenei érdeklődésemen. A gépszíj már akkor elkapott engem, mondhatni elindultam a meredek úton. Saját értékrendem szerint felfelé, a világ szerint inkább lefelé. Szakács Gáborról van szó, aki írt két olyan zenei témájú könyvet, melyek közül egy (Black Sabbath) alapvetően befolyásolta a további „rockeresedésemet”, illetve a másik egy picit kevésbé, de ez nem jelent semmit, mert aki ismert tudja, hogy számomra a Sabbath mekkora hatás (megj: mind a 19!!! Stúdióalbum nem csak a 8 Ozzyval készített.). Egy hajszállal lemaradni mögötte szép teljesítmény kedves Uriah Heep. Gáborral, akkor volt egy levélváltásunk, és olyan dolgokat írt nekem, amit akkor nem tudtam megérteni még. Túl szép volt az egész. Riffhegyek és lemezek előttem. Azóta rengeteg lemezen előadón, cikken interjún átrágtam magam, és egyre jobban értem őt, hogy miért nem foglalkozik már – cikkírás, interjúkészítés szintjén – rockzenével. Azóta is meg van, fontosnak tartottam megtartani, mert sok mindent nem értettem akkor, ami ma már sokkal tisztább. El kellett múlnia néhány évnek, mire megértettem sok dolgot, persze nem ma történtek ezek, hanem már jóval korábban, csak ma egy cikk nagyon kiverte a biztosítékot. Nincs túl sok kedvem, most zanzásítva leírni, a dolgokat, inkább bemásolom, annak a 2005. 04. 21-én érkezett levélnek az idevágó részét.


„Kedves Csaba!

Köszönöm az elismerést a Heep és Sabbath könyvekkel kapcsolatban. Mivel mindkettőt indulásuk óta ismertem, velük korosodtam, olvastam róluk, amit csak lehetett, úgy érzem, megismertem a zene és a hírnév mögött lévő embereket a maguk gyarlóságával együtt. Ezt akartam megírni még akkor is, ha a zenekarok egyik-másik tagjának életvitelével nem is értettem egyet.
Ami a Gary Moore könyvet illeti, talán antikváriumokban lehet hozzájutni, ahogyan néhány évvel ezelőtt én is így szereztem két példányt. Ezek már az emlékeimhez tartoznak, hiszen ez volt az első könyvem. Terveztem egy bővített újrakiadást, de ennek valószínűsége egyre csökken, ennek okára a későbbiekben rátérek.
Örülök, hogy a könyv nyomán Dio, Tony Martin és Glenn Hughes lemezei is felkeltették érdeklődését, hiszen az első kettő emberként is akár példaképnek tekinthető.
Tudomásom szerint Hughesről nem készült könyv. A Purple-ről szándékomban állt szintén könyvet írni, sőt hozzá is kezdtem, de ezt is ugyanaz akasztotta meg, mint a Gary Moore könyv folytatását. (…..)
Hogy tervezem-e új rock könyvek írását? Őszintén szólva, nem. Ennek oka, hogy az elmúlt 40 év tapasztalata olyan világhírességekkel is megismertetett, akik előtt, bár egy körömfeketényi tiszteletet sem érdemelnek, milliók hajlonganak. Közöttük sok egykori kedvencem.
Néhány évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy a rock a jelenlegi mélyrepüléséből csak akkor tud felemelkedni, ha más alapokra helyezzük tiszteletünk tárgyát. Ezek azonban csak olyan zenészek, zenekarok lehetnek, akik, amelyek az életben is olyanok, mint amilyennek mutatják magukat. Mert a valóság egészen mást mutat. Szerelemről daloló kurvapecérek, egymás feleségét lenyúló zenekartagok, egymást egy kanál vízben megfojtó, ’őszinte’ rockot játszó bandák, lezüllött, kábítószeres, alkoholfüggő ’hősök’. Ezekből többé nem kérek. Minden tapasztalatomat összefoglaltam a tavaly megjelent A nagy rock ’n’ roll könyv című kiadványomban, amelyet csak kevesen értettek meg, a boltok pedig eldugták a polcok legrejtettebb zugaiba.
Mivel a rocker társadalom nem hajlandó szembesülni álszentségével, a magam részéről lezártam a velük való foglalkozást. Olyan példaképeim, mint Gary Moore, Dio, Tony Martin és még néhányan természetesen megmaradnak, de már nem hajt a vágy, hogy könyvet írjak róluk. (……)
Nem akartam kiábrándítani, hiszen Ön fiatal, és bizonyára másképp éli meg a mindennapokat, szívesen találkozik a rock Ön által kedvelt hírességeivel, és ez így van rendjén. Én viszont 54 éves vagyok, számtalan hírességgel beszéltem Blackmoretól, Gillanig, Gary Mooretól Jean Michelle Jarre-ig, Ian Andersontól Chris Reaig, Eric Burdontól a Uriah Heep tagjaiig, Robert Plantól Noel Reddingig. Ezek a beszélgetések elsősorban a Rockinformban, de más újságokban is megjelentek. Mindegyikükről tudom, hogy mennyit ér valójában, és tudom, hogy melyik őszinte és melyik nem ér egy fabatkát sem.”


Persze most felmerülhet a kérdés, hogy mi váltotta ki belőlem ezt a kis írást. Személy szerint a hazai netes rockzenével foglalkozó médiumok közül a Hard Rock Magazint tartom a legtöbbre. Nevükkel ellentétben foglalkoznak vadabb metállal bluessal, valamint 1-1 jelentősebb esetben akár popzenével, világzenével stb. is. Egyre több dolog, fekszi meg a gyomrom ebben a zenei közegben, amiből inkább nem kérnék.

Gastroblues Fesztivál: A Hard Rock Magazin kitiltva!

Hitványak az álmok

 

 

"Elég! Jobb, ha nincs is arcom.
Lesz pénzem, levetetem.
Ma még csak régi álom.
Ne legyek semmilyen."

A múlt visszaköszön

„I am one, one that shines
Yeah, I was born of a scorpion's mind
I am one, so alive
Don't try to teach me what your lips can't decide”

Gondolkodtam ma, hogy mennyire gyűlölöm magam a gondolataim szárnyalása, csapongása és asszociációs elrugaszkodásai miatt.  Nem akarna (néha), egyre gyakrabban összedőlni a világom, ha nem így lenne. Még mielőtt ennyit ültem a gépnél az úgynevezett netkorszak előtt, mindenféle papírfecnikre és – Ó micsoda erkölcsök – éppen kezemben lévő könyvek elején és hátulján lévő üres lapokra firkáltam az éppen számomra valami mély tartalmat hordozó gondolataimat, vagy mások gondolatait. Ma már persze ez is digitalizálódott, ugyanakkor a régi rendszernek van egy érdekes hozadéka. Adott esetben a könyv is évekre felkerül a polcra, a sajtpapír meg évekre a fiók mélyére, hogy egy adott óvatlan pillanatban előkerüljön. No és persze kellően szerencsétlen esetben ugyanúgy kibassza a biztosítékot mint akkor, holott teljesen nyilvánvaló, hogy egészen más okból került bele a most újra levett könyv elejére egy Dali idézet, miszerint „Meghitt világomat saját mitológiám sárkányai védik”

Kitérő: Kiesett a kezemből a füzet, amibe firkálom az újabb bejegyzéseim vázlatát. Az előlapján érdekes feliratot vettem észre „Neurális biológia gyak.”. Valóban elég vékonyka füzet, belegondolva a teleírt részeket kitéphettem 8-9 éve belőle a tárgy zárása után, és eltettem, hogy jó lesz firkálni még.  Bizonyára nem véletlen, hogy ez akadt a kezembe, amikor elhatároztam, hogy papíron készítem el borult agymenéseim vázlatát.

Az emberek elméje képes „bevonzani” bizonyos dolgokat, akár pozitív akár negatív értelemben. Másfél hete még ragaszkodtam egy tárgyhoz, üvöltött, hogy szükségem van rá, elővettem. Igaza volt. El kellett bújnom valami mögé, de elég volt…bármenyire is szükséges rossz volt nem változtat azon a tényen, hogy ma már ahányszor csak ránézek elfog az undor tőle. Nem akarom, hogy takarjon, majd a lelkemmel megoldom. Miért kellett, hogy igazad legyen te élettelen (?) gipszpapír. Oda is fogom, adni valakinek, aki „képes” ereklyeként tekinteni rá, ha kibírom még ezt a pár hónapot addig egy légtérben vele. Remélem őt nem mérgezi meg.

A másik dolog, amit „sikeresen” bevonzottam, olyan volt, amit én szerettem volna, nagyon…és tennem sem kellett érte semmit, hogy megtörténjen és ott volt…ott volt előttem, amire vágytam. Kifejezetten szerencse, hogy igazán lélekszaggatóan sikítani csak némán lehet. Vonzottam, akartam, hogy utána magamba márthassam önnön pengémet, csak, hogy érezzem, hogy még élek de fizikai fájdalom nélkül ömlik a vérem, és egyre gyengülök…egyetlen lépés választ el az őrület utolsó fokától. Vagy nevezzük őszinteségnek? Mert van olyan foka ennek is, ami túltesz az őrület végső határain is. Két mondat lüktet az agyamban.

Félek és féltelek. Tőled félek, és magamtól féltelek.

Ugrott a lejátszó…Hobo – Blues Jim Morrisonnak

„Régen nem szívok, már nem iszom
Óh, fel ne ébredj, Jim Morrison ”

„Beteg a város, a folyó ég
De a láz itt van még”

Még? Még? Most jött még csak, és elviselhetetlen forró parázsként éget. Mássz ki párizsi sírodból, vigyorogj kajánul a képembe, ahogy csak te tudsz. „Jó lesz, hidd el…csak ma éjjel még egyszer…ez most nagyon jó lesz!”

Olyan törékenyek vagyunk.

Kérdések gyötörnek, de
megválaszolni nincs bátorságom.
A kijelölt utat követem,
pedig nem szegélyezi más,
csak keserűség és fájdalom.
Halálom napja a legbensőségesebb
magányom.

Tudomást sem veszek róla,
de távoli tájakon
már körvonalazódik a halálom.

A kijelölt út megmondja mi szalonképes és mi nem. Ha beállunk a sorba kikapcsolva, elfojtva saját szellemi és érzelmi vágyaim, örökre elveszítem a büszkeségemet is. Vegetálás egyfajta békés tudatlanságban és vágy-nélküliségben, vagy szellemi érzelmi szabadság, még ha fájdalmak között is? Bármilyen típusú szabadság elvesztése elviselhető, amíg a gondolkodás és az érzés szabadsága meg van. Pillanatnyi boldogság is magában hordozza a pokol megjárást. Több kell még több, mindig több.  Hát ereszkedjünk alá, merüljünk el és dagonyázzunk a lelki kínlódás legmélyebb legsötétebb szenvedés-szagtól bűzölgő katlanjaiban. 

„Vágtató vad folyók ragadnak el,
És hiéna nappalok tépik az életem.”

Cars Hiss By My Window..

...like the waves down on the beach. Három dal* forog folyamatosan a lejátszómban, ha már szóba került az L.A. Woman album nemrég. A fenti közben bámulok magam elé, és próbálok gondolkodni, aztán amikor valamiféle válasz kezd megjelenni az agyamban, akkor jön a "Well, I'm the Crawlin' king snake and I rule my den" és hihetem pár ócska pillanatig, hogy legalább a saját szemétdombom irányításába nem szól bele senki és semmi külső erő.

Közben egy tükröt is sikerült összetörnöm, mert csak szánalmas emberi földi képét mutatta valami végtelen mélységű titokzatos sötétségnek. Gyűlölöm viszontlátni, ez a primitív reflexió kiöl belőle minden életet.

Most elég érdekes állapotban vagyok. A világ, mint nagy massza teljesen semleges számomra, és ebben a masszában van két stabil pont - egyik sem én magam vagyok -, amit egyszerre gyűlölök és szeretek mindennél jobban. Két különböző ok miatt, de mindkét esetben a két végletes érzelmet ugyanaz az ok váltja ki.

*A harmadik a saját érdekemben titok, mindenesetre az Ajtókon belül kell keresni azt is.

The nightmares stalk for me at night I dread the long and lonely nights....

 "Most kell árts, vagy most kell érts.

Most kell gyűlölj, vagy most kell félts.

Törődj velem itt és most - hogy el ne késs!"

"He took a face from the ancient gallery..."

"Eltakartam az arcomat

Belém már nem látsz

Ne add ki soha önmagad

Mert védtelenné válsz"

"Maybe the Morning Star will blind my eyes"

"And no-one shall, set you free, again."

"Könny, vér és veríték új harcra hív, holtnak hitt testünkben dobban a szív"

Síró játék

Hónapokkal ezelőtt egy apró, de csodálatos ajándékot kaptam egy barátomtól születésnapomra. Ő ugyan poénból vettem de tudat alatt igen jó érzékkel választotta ki a meglepetést. Kaptam egy csomag „DANZIG”-es ceruzát, még radír is van a végén, bár valószínűleg ezt a funkcióját sosem fogom használni, régen is mindig csak lerágtam. Nagyon örültem neki, eleve a zenekar miatt – bár ezek után szét kell néznem akad-e forgalomban Sabbath cerka – valamint azét, mert, még ha bűn rondán is írok, megesik, hogy hetekkel, hónapokkal később nehezen tudom a saját írásomat kivenni, mégis szeretek kézzel írni, kiváltképp ceruzával. Be kell vallanom azért, hogy az utóbbi években elég keveset gyakoroltam a folyóírást, ez a gép mindent átvett sajnos, de amikor megkaptam a ceruzákat elhatároztam, hogy innentől kezdve kézzel írom a blogom, és csak a végső változatot gépelem be, nem fogok itt ülni a gép előtt finomítgatva a szöveget. Sokkal hangulatosabb így. A ceruzát pedig különösen azért szeretem, mert nem csak látom ahogy készül a mű, hanem hallom is. Vannak, akiket zavar a sercegés, de én kifejezetten szeretem.

Az elhatározást négy hónap után tett követte, és rögtön szembesültem is az első akadállyal. Döbbenten fedeztem fel, hogy a mi háztartásunkat is elérte a rohamos fejlődés, reggel negyed órán áttúrtam a fiókokat, hogy hegyezőt keressek. Jóanyám segített ki, amikor már a sokadszorra ismételt „Mit keresel” kérdésére morogtam vissza, reggel fél hétkor, hogy „Semmit, semmit mindjárt meg lesz”. No mivel nem lett meg kiböktem, és hát valljuk be hirtelen ő sem tudott mit kezdeni ezzel a problémával. Majd 10 perc múlva a következő kiabálós párbeszéd zajlott le köztünk, mivel a lakás két ellentétes pontján voltunk.

-Ide tettem a hegyezőt a mosógépre, csak tedd majd vissza a tükrös szekrénybe a gép fölé!
-A lakás egyetlen hegyezőjét a fürdőszobában tartjuk?
-Igen mert a szemceruzához kell!
-Ja bocs…

Nos igen, mondhatjuk, hogy a háztartást elérte a fejlődés, nem lehet ilyen ősi dolgokat találni bármelyik fiókban, csak engem nem ért el. Le vagyok maradva…bezzeg, ha goth/dark lennék, hovatovább emo(!), teljesen triviális gondolat lett volna részemről, hogy hol bujkálhat az a kis huncut szerszám. Lépést kellene tartanom a korommal.

No, de a szép hosszúra nyúlt írástechnikai dolgok és lakás hiányosságainak taglalása után térjünk is a lényegre, mert valami többé-kevésbé értelmeset is kellene írni, ha már nekifeszültem.

Az elmúlt héten öt napra önkéntes száműzetésbe vonultam az információs szupersztrádáról. Elegem volt a sok kicsinyes hisztiből, mondvacsinált bűvalbaszarintottságból, és itt hagytam ezt a világot pár napra. Legalább volt némi időm olvasni és filmeket nézni nyugodtan, egyszóval feltöltődni. Pár bejegyzéssel ezelőtt megemlítettem egy barátomat, aki két éve tolószékben kényszerül élni, de már javul kicsit szerencsére. Ezek után tegnap este átjött egy barátom és furcsa tekintettel és hangsúlyozással „felszólított”, hogy pénteken jelenésem lesz nála, egy utolsó nagy bulira. Nagyon furcsa volt az egész helyzet, tudtam hogy másfél-két hónapja nem a legjobb a közérzete, el is küldték különböző vizsgálatokra, pár napja jöttek meg a leletei, egy „szolid” rosszindulatú gyomorrákot állapítottak meg nála, pusztán a gyomra kétharmadát érinti, húsvét utánra ki is van írva műtétre. A búcsúbuli pedig amolyan alkoholbúcsúztató, mert utána valószínűleg életében, a saját érdekében nem ihat egy kortyot sem, és nem hetven éves, hanem csak 37. El lehet dönteni, mi a nagyobb probléma, ezek a dolgok, vagy az, hogy „Nem találom a hajvasalómat”, „Elfogyott a körömlakk”, „Elszakadt a kedvenc kockás övem” és társaik, persze készségesen elhiszem, hogy ezek is komoly depresszióra adhatnak okot.
Visszatérve a kivonulásomhoz, nem tölt el túl nagy büszkeséggel, hogy akaratlanul, de sikerült valakit – csak egy embert, a többieket vagy nem, vagy nem érdekel, hogy beléjük gyalogoltam a szándékos cinizmusommal - eléggé megbántanom pusztán azért, mert nála borult ki a bili. Egy apró kis hülyeségen, az volt az a picike csepp ami mát nem bírtak el a két-három napja halmozódó dolgok. Nem ellene irányult, de sajnos magára vette a nem éppen kedves elköszönésemet az emberektől egy ismert közösségi oldalon, ezzel még inkább megbántva. Gondolom, magára ismer, akiről szó van, ha olvassa, de azért adjunk neki valami fedőnevet, az olyan titkosügynökös :D Szóval legyen fedőneve: Fedő, persze jobban belegondolva ez egy elég gyatra poén. Ha megnézi az alábbi Kardtánc videót, úgyis magára ismer az, akinek szólt ez a bekezdés:) Szóval bocsánat még egyszer a történtekért.

Mai harmadik témánk, a tudatalattim vasárnapi kitörése a futópadon. Ez önmagában így elég hülyén hangzik. Nos néhányan tudják, hogy bő 2 hete újra elkezdtem konditerembe járni és a súlyzós edzések közötti napokon is lemegyek futópadozni 70-80 percet ami jelen képességeim szerint 9-11 kilométernek felel meg. Még szerencse, hogy a szalag végtelenített. Nem állhatja utamat holmi óceán, mint Forrest Gumpnak. A terem a harmadik emeleten van és én az ablakhoz viszonylag közelebbi gépen, szoktam kocogni, mert néha lepillantok az utcára. Ezt tettem most is, és láttam, hogy ketten kissé veszekednek lent, legalábbis erre utaltak a kézmozdulataik meg a mozgásuk. A végét csíphettem csak el, mert nagyjából 5-10 másodperc után vége lett és mentek a dolgukra, én meg újra a végtelen szürke szalagra figyeltem. A kis terem általában a béke szigete, a futógépekkel, bicajokkal, lépcsőzőkkel, nincsenek vadállati hörgések üvöltések a brutális súlyok emelgetése miatt, mint a nagy teremben. Fél perc kocogás után aztán valahonnan az agyam legmélyéről prózában dallam nélkül előtört pár angol sor.

„Up here you can see the truth,

They live by the power of fools,

And believe in the words of a chosen few

Religion is the root of it all,

Believe in them and you lose it all,

And the only question left is why?”

A hosszútávfutó magányossága, alkalmat ad a gondolkodásra, nos nekem még volt 50 percem az edzésemből gondolkodni, közben sem az idővel, a méterekkel, a sebességgel foglalkozik az ember. Kiszakadok egy másik világba, a lábaim meg teszik a dolgukat a materiális síkon. Első kérdés, hogy honnan ez a pár sor? Rengeteg dalszöveg vagy csak egy-egy sor van a fejemben, de azok általában a dallammal együtt jönnek, ez viszont totális rejtély volt. A válasz viszonylag hamar meg is került, így gondolkodhattam tovább a mai világunkon. Szépségesnek tűnő előrecsomagolt dolgokban hisz az emberek nagy része, bárminemű kérdés feltétele nélkül. Hirtelen három egymástól teljesen különböző kulturális értékű alkotás egy-egy mondata nyilallt a fejembe. Hiába meg van az előnye, ha az ember rengeteg zenét hallgat, filmet néz.

"A kérdések sokszor fontosabbak, mint a válaszok"

(Max von Sydow, Ingmar Bergman - A hetedik pecsét)

„Milyen sok kérdés, és milyen kevés válasz”

(Al Pacino – Dick Tracy)

„Minden ki van találva

eléd teszik tálcára.

Minden ki van találva,

betömik a pofádba.”

(Tekintetes Úr – Minden ki van találva)

Egy filmtörténeti klasszikus, egy képregény adaptáció, és egy punk dal…lehet nevetni, de stílustól függetlenül, aki kicsit is értelmesebb dolgot próbál csinálni, annak ott vannak az üzenetei, nem is kevés esetben még csak nem is áttételesen.
De mit lehetne várni, ha még maguknak sem tesznek fel kérdéseket, nem hogy azoknak, akiknek igazán neki kellene szegezni? Lehet rosszmájúság, de gyanítom az az oka, hogy sok esetben még csak fel sem merül az emberekben, a tudás esetleges igénye sem, nem hogy egy tisztességes gondolatmenet bármiről. Jó az úgy ahogy be van csomagolva, kritikai észrevételekre, gondolatokra semmi szükség. Kétségtelen tény azonban, hogy a nem-tudásnak is hatalmas előnye van, hiszen így biztos nem kezd el senki kételkedni a saját vélt igazában. Ami véletlenül pont az amit elé tesznek, hiszen dogmaként elfogadja.

Végezetül pedig lehet kellene valami személyeset is írnom, tehát utalva a címre a minap egy csontig harapó kérdést szegeztek nekem bizonyos nem túl nehezen kitalálható dolgokkal kapcsolatban, ami az elmúlt hetekben hónapokban változtak az életemben. És erről eszembe jutott egy szeretett filmemnek egy rövid részlete. (hajvágás után)

„-Tessék. Remélem neki is tetszik majd.
-Kinek?

-Nem tudom. Van kinek?”

Nos szeretném hinni, hogy van kinek, még akkor is, ha ez csak egy síró játék lehet….

„Minden buta tévedésem rádobálom a tűzre, legalább hosszan ég”