Üres fehér lap a varázstükörben

Csak egy újabb átkozott éjjel,
noteszlapok emlékei homályos múltba veszve, képek, papírfecnik, sebtében letépett alaktalan lapszélek, mint ez is, amire firkálok.
Fehér a képkeret.
Zsebemben régi gyűrött megfakult számlák, blokkok
mind arra emlékeztetnek, hogy nem vagyunk olyanok, mint mások;
Vibrál a jéghideg ezüst karperec, belém mar a skorpió miközben visszaveri a színes fényeket.
Önmagamba vágom önnön fullánkom.
Fáradok, lenne ami ébren tartson, de nincs itt, nincs nálam. Furcsa mikor az ember félig alszik,
félig a fáradtság tartja ébren.
Hamarosan az éjjel sötét alagútja hazavezet.
Nem tartozom ide, mennem kell, rohannom ebből a világból.
Egy ideig mindig jó itt, és utána valami mindig a múltba ránt - csontos ujjak - amikor még minden más volt.
Amikor még én is más voltam.

People are strange when you're a stranger

Avagy: "Ha tényleg félsz a kíváncsi szemektől, várd meg velem az éjszakát."

Nos a minap furcsa élményem volt. Párszor tapasztaltam már, hogy a magamfajta embereknek (világlátás, egyéb ezoterikus gondolatvilág stb, stb.) van egy érdekes kisugárzása, bár ezt a szót nem szeretem túlzottan. Ez inkább egy burkot jelent, amit nagyon sok minden felerősíthet. Gyakorlatilag bármi. Szóval nincs értelme túlzottan részleteznem, aki ismer persze az nagyjából tudhatja, hogy mik azok, amikkel sanszosabb ezt elérni. Ebből a burokból aztán szemlélem a világot, a véleményemet megtartom magamnak, vagy néha leírom..néha meg szóban is elmondom 1-1 embernek egy alkohol áztatta éjjelen. Aztán néha megesik, hogy nem is tudom, hogyan mondjam, mintha túl kemény lenne...beleütközök az emberekbe, emiatt valahogy feltűnik nekik, nem olyan egyszerű úgy eljutni egyik helyről a másikra, hogy ne követnének furcsálló tekintetek.

Pár napja jöttem haza, és a vonatra várva tapasztaltam ezt, nekem azért volt némi sejtésem, - na ná majd ne lennék tisztában magammal - , hogy mi okozza ezt, viszont kétlem, hogy egzakt módon látszódott volna rajtam. Mert ha valaki részegen tántorog vagy szemmel láthatóan kissé szétcsúszva, ekkor érthetőek a rosszalló pillantások. Mondjuk az előző példánál maradva, ha részegen tántorognék haza, jobban elfogadnám ezeket a tekinteteket, de így nem..ez pedig egy öngerjesztő folyamatot indít el. És igen nekem így volt jó, mert így akartam, meg úgy általában is úgy akarom a dolgokat. Persze az emberek mindig hajlamosak voltak furcsán viselkedni, amikor számukra valami érthetetlen dolog történik, amikor valaki kilóg a sorból, még ha nem is tudják megmondani miért lóg ki....de kilóg és kész.

Valóban jobb megvárni az éjszakát néha. Éjjel minden más, az éjszaka örök barát. Elfedi amit nem akarok láttatni, és csak azok láthatják akik értik, akik közénk tartoznak.

The yearning for time, the yearning for eternal life...

Sok idő után újra jelentkezem. Nem tudom mi fog ebből kisülni ma egy hosszú tartalmas beszélgetés utána, de meglátjuk.A címet az egyik kedvenc dalomból vettem. Korunk egyik selejtes terméke, egy hosszú szőkített műhajú szilikonbaba, és nyakában függő medálok kapcsán jutott eszembe. Az egyik egy playboy nyuszi volt. Nos igen manapság elkorcsosult világunkban ez képes valakit igen magasra emelni, megőrizni az örökkévalóságnak. Bár lehet mégsem bízott viselője eme modern "mindenható" jelképben, mert alatta függött egy ANCH ("Ez ilyen egyiptomi izé, nem?" Nem írom ide ki mondta a karperecemre bökve, de igen az..egyiptomi meg még izé is... rettenet), de nincsenek nagy illúzióim, hogy mennyire van tisztában a hölgy a jelentésével.

Más tészta. Volt ma este több hónap után egy nem rövid , bár a szokásosokhoz képest igencsak kurta, 3 órás beszélgetésem valakivel. Fogalmam nincs, hogy hol írtam azt amiről -részben - beszéltünk. Visszaolvastam levelezésünket bejegyzéseimet és nem találom. Pedig szoktam emlékezni az itt leírtakra. Így, hogy nem találom, nem tudok érdemben reagálni rá.

Beteg ez a város szóval, "Holnap reggel elutazom, remélem lesz kocsma a vonaton, a hosszú utat nem bírnám, hogy is bírhatnám, ilyen szárazon".

Végezetül az elmúlt pár napom, hetem esszenciája:   

Megjártam a poklot, és magammal hoztam!

Fizikai nyoma mások számára nincsen, csak érzem, itt van, körbevesz. Érzem, ahogy ülök az éjszakában, a sötétben gondolkodva és jeges érintés fut végig a vállamon, hátamon. Persze a zenék, gondolatok, hangulatok csak még inkább rátesznek és sűrűsödik bűzölgő fertőt rothadást eregetve magából, a sötét kriptám behatárolt területén. Torzítani akar, akar...furcsa érzés de jó. Félelmetes és csodálatos, szeretlek és gyűlöllek. Félelmetes, hogy ami körbe akar venni az a belső legeldugottabb énem, és bővebb magyarázat nélkül is érthető gondolom, hogy ez miért csodálatos. Önmagunkba merülni a legmélyebb bugyorba. Meglátjuk mit változtat rajtam legsötétebb árnyaim asztrálcsürhéje.

What's the use?

Nem szoktam ennyire aktív lenni, de néha megrohannak bizonyos gondolatok és pár lejegyzetelt, hányaveti félmondat után úgy érzem ki le kellene írnom tisztességes formában is. Két nagyon különböző dolog jutott eszembe, az első egy észrevétel a zenei világból, a második egy spirituális dolog.

A zenei téma nem bonyolult. Miért élvez Japán kiváltságokat? Nem mintha bajom lenne velük, csak érdekes módon évek sőt inkább évtizedek óta már szokás, hogy a japán piacon megjelenő kiadványokon szerepel egy bónusz dal. Azért jutott ez eszembe, mert teljesen véletlenül 2 ilyen dal jött egymás után ma a lejátszómon, hogy jöttem hazafelé. Mindkettő Black Sabbath.

Az első az 1989-es Headles Cross albumon szereplő Cloak and dagger,a mi szerintem különösen jól sikerült. Igaz azzal az albummal foglalták el újra az őket megillető helyet, szóval a teljes album gyakorlatilag tökéletes, mind zene, hangszeres teljesítmény, mind a megszólalás tekintetében. Számomra.

A következő dal pedig a öt évvel későbbi Cross Purposes albumon, azaz japán kiadásán hallható. What's the use címmel.

Eltelt a két dal között egy kis idő, meg két album, és természetesen nem is a róluk beszélnénk, ha ez az öt év nem hozott volna vargabetűket a zenekar történetébe, újra egy bónusz dal amivel engem annak idején nagyon megfogtak, lendületes király riff, és ének.

Sajnos azért merült fel bennem ez a kérdés, mert pont két ilyen általam nagyon is kedvelt dalról van szó, ami ugyan sajnálatos módon nem érintett engem élőben, de a rengeteg - köztük sok igen jó mindenségű - bootlegemen keresztül igen; mégpedig ezek a dalok soha nem hangzottak el élőben, pont a szűk réteghez eljutott mivoltukból fakadóan. Akkoriban azért nem volt triviális feltétlen hozzájutni csak a világ túl felére szánt kiadványokhoz.




A másik témának legfeljebb annyi köze van a zenéhez, hogy hallgattam egy dalt közben és pont ránéztem a szobám falán függő Anubis képre. Gondoltam megírom egy bejegyzésben, nem várok vele pár napot, nem szedem szét két különálló írásra.


Itt látható Ő, a sakál fejű isten, a holtak birodalmának főistene, egyben a végső ítéletkor bíróként van jelen az istenek termében, mikor is megméri a lelket, hogy igaz ember volt-e az elhunyt.Ő kísérte a lelkeket a túlvilágra az ítélethozatal után, igaz Oziris kultuszának terjedésével némileg háttérbe szorult. Igaz Oziris hirtelen nagyon nagy népszerűségre tett szert Egyiptom szerte, néha már a napisten Amon-Ré kultuszával is vetekedett.

A dal pedig amit hallgattam itt hallható, az Empire zenekar, Al-sirat-the bridge to paradise című dala. Ez a későbbi túlvilág kép az arab világból származik, miszerint az utolsó ítélet, a lélek számára egy próba. Át kell jutnia egy hajszál vékony "hídon", ez az egyetlen út a paradicsomba. Vagy átjut vagy az alvilágba zuhan.

Azon gondolkodtam, hogy ezek a túlvilág képek mennyivel közelebb állnak hozzám jelen pillanatban, mint a katolikus-keresztény, miszerint mindenki megítéltetik a tettei szerint. Ez is nagyon fontos, de ez a két vallási elképzelés egy objektív mérce. A katolikus megközelítést nem tartom annak. Isten, jobbján Jézussal valamiféle normarendszer szerint megítéli az embereket. Ehhez hozzájön egy érdekes gondolat, hogy az egykor egységes egyház sokfelé szakadása után, mindenki másképpen magyaráz bizonyos dolgokat.

Sok év után megnéztem a Luther című filmet, mert állítólag jó. Valóban tetszett, és volt benne egy idevágó rész, amikor Luther teológia tanulmányai alatt már kritikusan közeledik az egyház sok tanításához, és a professzor az egyik zsinat döntését mondja el nekik, miszerint nincs üdvözülés, csak a Római Katolikus egyház keretein belül. A fiatal Luther visszakérdez, hogy ezek szerint a Görög-keleti szentek nem tekinthetők szentnek, hiszen az egyházszakadás miatt számukra nem volt üdvözülés? Érdekes kérdés és nem is kapunk választ erre a kérdésre, mert annyi a reakció a professzor részéről, hogy "Nem érti a lényeget fiam!" . De, sem választ nem kapunk, sem a lényeget nem tudjuk meg.

Ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy gyakran nincsenek egyértelmű válaszok, valamiféle vitában egyszer ez, egyszer az a normarendszer, a túlvilág kívánatos felének eléréséhez. Természetesen nyilván mélyen lehetne vizsgálni olyan okokat, hogy egy gonosz embernek nyilván nem lesz könnyebb a lelke Maat tollánál...stb stb. De számomra akkor is sokkal érdekesebb, mindenféle szempontból egy olyan világkép, ahol egy valamiféle objektív próba kiállása a tét, mint Anubis mérlegénél, vagy Al-sirat hajszálvékony hídjánál.

There will never be another one like you

Éjjel kettő van és megváltozott a tudatállapotom:) Igazából ez egy öngerjesztő folyamat volt, elkezdtem gondolkodni, aztán betettem 3 dalt folyamatos lejátszásra és ez kicsit felturbózta a folyamatot. A Doors negyedik stúdióalbuma hatalmasat bukott, de két értékelhető dal azért így is található rajta.


Shaman blues



Wild child


A harmadik dal a Celebration of the lizard 17 perces élő felvétele volt, amihez jó felvételt nem találtam, amit beágyazhatnék. Nem véletlenül nem került fel egyetlen stúdióalbumukra sem. 17 perc rettenetesen sok egy bakelit lemez esetében. Másfelől viszont a The End sem üt akkorát stúdióban felvée mint élőben és ez hatványozottan igaz a Lizardra.
Érdekes élmény csukott szemmel mozdulatlanul feküdve hallgatni ezeket. Különösen azért mert majd kiszakad a mellkasom....Aludni kellene.