Leköröz a fájdalom, de élsz...Kegyelemdöfés....

Nos igen, ez van megint, túl sok újdonság nincs benne, nem is tudom miért írom ide. Talán, hogy könnyebb legyen, úgysem olvassa el senki. Vagy legalábbis igen kevesen. Az ember néha hajlamos, igen magasról, igen mélybe zuhanni. Ebben nincs semmi különös, akivel ez nem történik meg sohasem, az nem is ember. A baj akkor van, amikor nincs semmi ami megtartana, lassítaná a zuhanást, vagy legalább...legalább utána kapna egy kéz, még ha nem is éri el már. Majd következik a szenvedés a feneketlen sötétségben egyedül, összetörve, könyörögve valamiért. Nem, nem azért ami előtte volt és jó volt, szép volt, hanem az utolsó döfésért, hiszen te nem tudod és nem is akarod megtenni, de akkor is, érjen véget örökre. Mert megfizetünk mindenért ami tettünk, sokkal...sokkal fájdalmasabban, hiszen mindig megbocsát az ég...
de milyen áron? Mit kell elviselni a feloldozásért? Hányszor kell zokogva könyörögni a kegyelemdöfésért? Persze soha nem kapja meg az ember, hiszen feladata van..na persze. Csak majd sokára, mikor a fájdalom és felelem könnyei mögött rejtőzik minden szép emlékünk,és nem adnak megnyugvást, békességet, hogy elfogadjuk, hogy eljött..De mikor a megváltást jelentené soha..Csak amikor mindenkit kézen fognak, és "távolodnak a hajnaltól, ünnepélyes táncban. El a sötétség felé. Miközben eső csurog az arcukon. Tisztára mossa könnyeik sójától.”
Most fázom, félek, szenvedek és rettegek...és nem látom, mi lenne a megoldás.


Amerikai éjszaka

Üdvözöllek a sötét
amerikai éjszakában.

Nem kell sokáig várnod,
kijut neked is a félelemből,
szorongásból, fájdalomból bőven.

Ma egyedül vagy, kiáltásod
úgysem hallja senki sem.


Ezzel be is fejezem mára...

"Kegyelemdöfés, pengéd, gyorsan mártsd belém
Kegyelemdöfés, hidd el megbocsát az ég"