A múlt visszaköszön

„I am one, one that shines
Yeah, I was born of a scorpion's mind
I am one, so alive
Don't try to teach me what your lips can't decide”

Gondolkodtam ma, hogy mennyire gyűlölöm magam a gondolataim szárnyalása, csapongása és asszociációs elrugaszkodásai miatt.  Nem akarna (néha), egyre gyakrabban összedőlni a világom, ha nem így lenne. Még mielőtt ennyit ültem a gépnél az úgynevezett netkorszak előtt, mindenféle papírfecnikre és – Ó micsoda erkölcsök – éppen kezemben lévő könyvek elején és hátulján lévő üres lapokra firkáltam az éppen számomra valami mély tartalmat hordozó gondolataimat, vagy mások gondolatait. Ma már persze ez is digitalizálódott, ugyanakkor a régi rendszernek van egy érdekes hozadéka. Adott esetben a könyv is évekre felkerül a polcra, a sajtpapír meg évekre a fiók mélyére, hogy egy adott óvatlan pillanatban előkerüljön. No és persze kellően szerencsétlen esetben ugyanúgy kibassza a biztosítékot mint akkor, holott teljesen nyilvánvaló, hogy egészen más okból került bele a most újra levett könyv elejére egy Dali idézet, miszerint „Meghitt világomat saját mitológiám sárkányai védik”

Kitérő: Kiesett a kezemből a füzet, amibe firkálom az újabb bejegyzéseim vázlatát. Az előlapján érdekes feliratot vettem észre „Neurális biológia gyak.”. Valóban elég vékonyka füzet, belegondolva a teleírt részeket kitéphettem 8-9 éve belőle a tárgy zárása után, és eltettem, hogy jó lesz firkálni még.  Bizonyára nem véletlen, hogy ez akadt a kezembe, amikor elhatároztam, hogy papíron készítem el borult agymenéseim vázlatát.

Az emberek elméje képes „bevonzani” bizonyos dolgokat, akár pozitív akár negatív értelemben. Másfél hete még ragaszkodtam egy tárgyhoz, üvöltött, hogy szükségem van rá, elővettem. Igaza volt. El kellett bújnom valami mögé, de elég volt…bármenyire is szükséges rossz volt nem változtat azon a tényen, hogy ma már ahányszor csak ránézek elfog az undor tőle. Nem akarom, hogy takarjon, majd a lelkemmel megoldom. Miért kellett, hogy igazad legyen te élettelen (?) gipszpapír. Oda is fogom, adni valakinek, aki „képes” ereklyeként tekinteni rá, ha kibírom még ezt a pár hónapot addig egy légtérben vele. Remélem őt nem mérgezi meg.

A másik dolog, amit „sikeresen” bevonzottam, olyan volt, amit én szerettem volna, nagyon…és tennem sem kellett érte semmit, hogy megtörténjen és ott volt…ott volt előttem, amire vágytam. Kifejezetten szerencse, hogy igazán lélekszaggatóan sikítani csak némán lehet. Vonzottam, akartam, hogy utána magamba márthassam önnön pengémet, csak, hogy érezzem, hogy még élek de fizikai fájdalom nélkül ömlik a vérem, és egyre gyengülök…egyetlen lépés választ el az őrület utolsó fokától. Vagy nevezzük őszinteségnek? Mert van olyan foka ennek is, ami túltesz az őrület végső határain is. Két mondat lüktet az agyamban.

Félek és féltelek. Tőled félek, és magamtól féltelek.

Ugrott a lejátszó…Hobo – Blues Jim Morrisonnak

„Régen nem szívok, már nem iszom
Óh, fel ne ébredj, Jim Morrison ”

„Beteg a város, a folyó ég
De a láz itt van még”

Még? Még? Most jött még csak, és elviselhetetlen forró parázsként éget. Mássz ki párizsi sírodból, vigyorogj kajánul a képembe, ahogy csak te tudsz. „Jó lesz, hidd el…csak ma éjjel még egyszer…ez most nagyon jó lesz!”

Olyan törékenyek vagyunk.

Kérdések gyötörnek, de
megválaszolni nincs bátorságom.
A kijelölt utat követem,
pedig nem szegélyezi más,
csak keserűség és fájdalom.
Halálom napja a legbensőségesebb
magányom.

Tudomást sem veszek róla,
de távoli tájakon
már körvonalazódik a halálom.

A kijelölt út megmondja mi szalonképes és mi nem. Ha beállunk a sorba kikapcsolva, elfojtva saját szellemi és érzelmi vágyaim, örökre elveszítem a büszkeségemet is. Vegetálás egyfajta békés tudatlanságban és vágy-nélküliségben, vagy szellemi érzelmi szabadság, még ha fájdalmak között is? Bármilyen típusú szabadság elvesztése elviselhető, amíg a gondolkodás és az érzés szabadsága meg van. Pillanatnyi boldogság is magában hordozza a pokol megjárást. Több kell még több, mindig több.  Hát ereszkedjünk alá, merüljünk el és dagonyázzunk a lelki kínlódás legmélyebb legsötétebb szenvedés-szagtól bűzölgő katlanjaiban. 

„Vágtató vad folyók ragadnak el,
És hiéna nappalok tépik az életem.”