Na de a hosszú felvezetés után jöjjön a lényeg. Olvastam ma egy hírt, ami kissé kiverte a biztosítékot, és ebben a pillanatban eszembe villant, annak az embernek néhány sora, aki igencsak sokat tágított a zenei érdeklődésemen. A gépszíj már akkor elkapott engem, mondhatni elindultam a meredek úton. Saját értékrendem szerint felfelé, a világ szerint inkább lefelé. Szakács Gáborról van szó, aki írt két olyan zenei témájú könyvet, melyek közül egy (Black Sabbath) alapvetően befolyásolta a további „rockeresedésemet”, illetve a másik egy picit kevésbé, de ez nem jelent semmit, mert aki ismert tudja, hogy számomra a Sabbath mekkora hatás (megj: mind a 19!!! Stúdióalbum nem csak a 8 Ozzyval készített.). Egy hajszállal lemaradni mögötte szép teljesítmény kedves Uriah Heep. Gáborral, akkor volt egy levélváltásunk, és olyan dolgokat írt nekem, amit akkor nem tudtam megérteni még. Túl szép volt az egész. Riffhegyek és lemezek előttem. Azóta rengeteg lemezen előadón, cikken interjún átrágtam magam, és egyre jobban értem őt, hogy miért nem foglalkozik már – cikkírás, interjúkészítés szintjén – rockzenével. Azóta is meg van, fontosnak tartottam megtartani, mert sok mindent nem értettem akkor, ami ma már sokkal tisztább. El kellett múlnia néhány évnek, mire megértettem sok dolgot, persze nem ma történtek ezek, hanem már jóval korábban, csak ma egy cikk nagyon kiverte a biztosítékot. Nincs túl sok kedvem, most zanzásítva leírni, a dolgokat, inkább bemásolom, annak a 2005. 04. 21-én érkezett levélnek az idevágó részét.
„Kedves Csaba!
Köszönöm az elismerést a Heep és Sabbath könyvekkel kapcsolatban. Mivel mindkettőt indulásuk óta ismertem, velük korosodtam, olvastam róluk, amit csak lehetett, úgy érzem, megismertem a zene és a hírnév mögött lévő embereket a maguk gyarlóságával együtt. Ezt akartam megírni még akkor is, ha a zenekarok egyik-másik tagjának életvitelével nem is értettem egyet.
Ami a Gary Moore könyvet illeti, talán antikváriumokban lehet hozzájutni, ahogyan néhány évvel ezelőtt én is így szereztem két példányt. Ezek már az emlékeimhez tartoznak, hiszen ez volt az első könyvem. Terveztem egy bővített újrakiadást, de ennek valószínűsége egyre csökken, ennek okára a későbbiekben rátérek.
Örülök, hogy a könyv nyomán Dio, Tony Martin és Glenn Hughes lemezei is felkeltették érdeklődését, hiszen az első kettő emberként is akár példaképnek tekinthető.
Tudomásom szerint Hughesről nem készült könyv. A Purple-ről szándékomban állt szintén könyvet írni, sőt hozzá is kezdtem, de ezt is ugyanaz akasztotta meg, mint a Gary Moore könyv folytatását. (…..)
Hogy tervezem-e új rock könyvek írását? Őszintén szólva, nem. Ennek oka, hogy az elmúlt 40 év tapasztalata olyan világhírességekkel is megismertetett, akik előtt, bár egy körömfeketényi tiszteletet sem érdemelnek, milliók hajlonganak. Közöttük sok egykori kedvencem.
Néhány évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy a rock a jelenlegi mélyrepüléséből csak akkor tud felemelkedni, ha más alapokra helyezzük tiszteletünk tárgyát. Ezek azonban csak olyan zenészek, zenekarok lehetnek, akik, amelyek az életben is olyanok, mint amilyennek mutatják magukat. Mert a valóság egészen mást mutat. Szerelemről daloló kurvapecérek, egymás feleségét lenyúló zenekartagok, egymást egy kanál vízben megfojtó, ’őszinte’ rockot játszó bandák, lezüllött, kábítószeres, alkoholfüggő ’hősök’. Ezekből többé nem kérek. Minden tapasztalatomat összefoglaltam a tavaly megjelent A nagy rock ’n’ roll könyv című kiadványomban, amelyet csak kevesen értettek meg, a boltok pedig eldugták a polcok legrejtettebb zugaiba.
Mivel a rocker társadalom nem hajlandó szembesülni álszentségével, a magam részéről lezártam a velük való foglalkozást. Olyan példaképeim, mint Gary Moore, Dio, Tony Martin és még néhányan természetesen megmaradnak, de már nem hajt a vágy, hogy könyvet írjak róluk. (……)
Nem akartam kiábrándítani, hiszen Ön fiatal, és bizonyára másképp éli meg a mindennapokat, szívesen találkozik a rock Ön által kedvelt hírességeivel, és ez így van rendjén. Én viszont 54 éves vagyok, számtalan hírességgel beszéltem Blackmoretól, Gillanig, Gary Mooretól Jean Michelle Jarre-ig, Ian Andersontól Chris Reaig, Eric Burdontól a Uriah Heep tagjaiig, Robert Plantól Noel Reddingig. Ezek a beszélgetések elsősorban a Rockinformban, de más újságokban is megjelentek. Mindegyikükről tudom, hogy mennyit ér valójában, és tudom, hogy melyik őszinte és melyik nem ér egy fabatkát sem.”
Persze most felmerülhet a kérdés, hogy mi váltotta ki belőlem ezt a kis írást. Személy szerint a hazai netes rockzenével foglalkozó médiumok közül a Hard Rock Magazint tartom a legtöbbre. Nevükkel ellentétben foglalkoznak vadabb metállal bluessal, valamint 1-1 jelentősebb esetben akár popzenével, világzenével stb. is. Egyre több dolog, fekszi meg a gyomrom ebben a zenei közegben, amiből inkább nem kérnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése