2011. május 17., kedd

Kata ton daimona eaytoy

A bejegyzést pénteken írtam, minden az akkori gondolataimat tükrözi, csak most jutottam el oda, hogy begépeljem és kitegyem. A szokásosnál is töredékesebb írás sikeredett. Nos tehát….


Az elmúlt pár hétben furcsa dolgok történtek, mondhatni "furcsa napok ránk találtak", Jelen pillanatban olyan érzésem van, hogy egyrészt senkinek sem hiányoznék, ha eltűnnék örökre, másrészt, meg ha jönne egy normális lehetőség meg is tenném. Persze 2-3 ember azért tudna a dolgokról, de ennyi, a többiek nem igazán foglalkoztatnának. Ma elgondolkodtam, mi lenne ha hazajönnél és én nem lennék itt. Ó, biztos az egyik haveromnál vagyok, legkésőbb reggel úgyis jövök. De nem, mert már lehet az országban sem lennék, kit érdekel…hiányoznék? Többet nem kérek, és nem ígérek, egyszer talán hazajövök és elmondom mi volt és miért. Nem mintha évek múltán számítana egy hajítófányit is bármi. Eltűnni nyomtalanul. Névtelen sírban névtelen hős. Hány embernek tűnne fel, hogy leléptem, és vajon hányan keresnének? Nem, ez a kérdés, teljesen rossz szempontból közelít meg a dolgokat. Sokkal fontosabb szempont, hogy nekem ki hiányozna. Hiányoznának a szánalmas semmitmondó nevek a közösségi oldalakról? Nem hinném…Az olyan gyakran semmiről sem szóló parttalan levelezés, hovatovább az istenátka msn? Nos ez is eléggé kérdéses. Olyan emberek, akik barátjuknak tartanak, van pár akit én is pedig még sosem találkoztunk, mert 1-2 van akivel 3 éve lehetetlen összehozni, mert nem ér rá most nem jó, akármi, pedig voltak olyan pillanatok, amikor a világ végére is elmentem volna néhányukért. Erről van aki tudna mesélni, hogy reggel 8 felé lent voltam az ország túl felében olyan embernél aki igazán fontos volt nekem. Szánalom tehát ez is. Igazából akik hiányoznának ők név nélkül, egy halak, egy kos, három nyilas, és egy bak. Mondhatom igazán válogatott banda. Neveket szándékosan nem írtam, de ők kellően deviánsak, ahhoz hogy hiányozzon a velük való személyes kapcsolat is és finoman szólva sem túl pozitívan érintsen a köztünk lévő távolság. A többi teljesen normális emberért egyetlen percet sem sírnék., nem számítanak.  De még mielőtt valaki teljesen negatív embernek állítana be, finomítom ezen utolsó mondatot. Pontosan annyira hiányoznának, mint bárki más ebből a lélegző bűzölgő, szemétdombon kiskirálykodó, értéktelenséget kipárolgó masszából, amit emberiségnek nevezünk.

Egyik nap találkoztam pár emberrel a múltamból. Észre sem vettem volna őket, ha nem harsogja túl a fülemben duruzsoló zenét, ami védelem a fent említett kipárolgások ellen, egy kiáltás. Aztán egyre hangosabb ismételgetése. A révész nevét kiabálták. Évek óta nem hívott így senki sem. Évek alatt szépen levedlettem magamról ezt a nevet és ezzel párhuzamosan el is távolodtam attól a közösségtől.  Beszélgettünk, beszélgettünk…egyáltalán nem mondhatnám hogy unalmas értelmetlen dolgokról, és ezért elvesztegetett időnek érezném, csak egyszerűen az egész helyzet furcsa volt. Ugyanazok a város, ugyanaz a név, ugyanaz a banda, mégis más az egész. De mi valaha kicsit is szorosabban együvé tartoztunk? Legalábbis…én közétek? Érthetetlen, furcsa érzés volt.

Azt hiszem, kellene írni pozitív(abb) dolgokat is, bár a kiindulás itt is az emberekről alkotott igen „pozitív”  Pontosan nem emlékszem hogy ballagás, vagy már érettségi nap volt-e. Azt viszont igen, hogy ilyen össznépi kiöltözős alkalmakkor legszívesebben bezárkóznék a négy fal közé, hogy ne kelljen látni ezt a tömeget. Sem öltözködési tanácsokkal nem akarok szolgálni, sem önjelölt megmondóember szerepében sem szeretnék tetszelegni. Elhiszem, hogy egyesek ez alapján egy 28 éves vén konzervatív fasznak titulálnak. Na persze ők nincsenek ott azokon az éjjeleken, amikor gyakran eszembe jutnak Twiggy Ramirez szavai. Kanyarodjunk vissza picit, és vegyünk már végre fel normális cipőt öltönyhöz…a fehér póló a zakó alatt pedig kimondottan rettenetes stílusbeli ízlésficam csalhatatlan jele. A 2-3 klasszikus nyakkendő kötésről már ne is beszéljek, nulla kézügyességgel elsajátítható bármelyik öt perc alatt..e helyett rettenetes csomók sorakoznak, rosszabb esetben még lóg is. Komolyan mondom az igénytelenség netovábbjait láthatja az ember egy ilyen csiricsáré puccparádén.
Nos tehát eme jeles napon, nekem keresztül kellett mennem a városon, és csöppet sem tarozik az élményeim közé. Persze az ember idővel kifejleszt mindenféle védekező reakciókat , amelyek megóvják bizonyos külső hatásoktól. Én például a tér és idő bármely pontján vissza tudok vonulni a gondolataim legsötétebb mélységeibe, és gyakorlatilag csak fizikalag, amolyan szükséges rossz dologként létezni ebben a világban.  Szóval önmagam sötét mélységeibe menekültem. Aztán egyszer csak felszállt valaki a villamosra, pont a velem szemben lévő ajtón és leült tőlem fél méterre. Ugyanúgy feketében volt mint én. Hirtelen feltűnése visszarángatott a mélységekből. A meglepődéstől elmosolyodtam, majd kissé biccentettem fel, amolyan köszöntésképpen. Ő pedig egy apró pozitív mosollyal nyugtázta, hogy valaki felismerte. Az is igaz, hogy Török Ádi, ma már inkább tűnik egy leszerelt nyugállományú veteránnak a 35-40 év és 40-45 kiló plusszal, mint lovagnak, ahogy egykoron. Ettől még ő a fuvolalovag, a világ jazz-rock  zenéjének szűk elitjébe tartozó hazánkfia, aki ebben a pillanatban a puszta látványával újra visszaadta az életkedvemet. A koncertjein pedig természetesen nyoma sincs holmi obsitos sörfesztivál hangulatnak. Eszembe jutott akkor, hogy egy fesztiválon aláírta nekem az önéletrajzi könyvét, a Petőfi Csarnokban pár éve, közben odapiszkálva egy biztonsági őrnek, aki nem akart neki beszólni a backstage-be, hogy alá szeretne valamit íratni vele. Szerencsére a másik őr nem volt ilyen vaskalapos. Hiába na, vannak még zenészek aki 40 év után is tudják, hogy a zenész-közönség viszony nem alárendelt szerep sem így, sem úgy. Igenis mellérendeltség van, és ennek megfelelően is viselkednek, és nem esik le a gyűrű az ujjukról ha pár percre megállítja őket valaki néhány szóra.  Egy évvel később a Jászai Mari téren iszogattam pár magamfajta barátommal amikor feltűnt , kezében a fuvolatokkal. Nem esett nehezére megállni é köszönő szavunkra és pár képre beállni közénk. Lezárva ezt a kis történetet, igen erős pozitív hatással volt a lelki békémre a megjelenése az adott pillanatban a villamoson.

Vissza a jelenbe.

Kivételesen nem otthon írom a füzetembe ennek a bejegyzésnek a nyers vázlatát, hanem egy zöld terület közepén, egy padon ülve. Süt a nap és közben a közeli induláson gondolkodom. Itt van a buszmegálló 50 méterre és nem tudom melyiket válasszam. Vissza a városba, vagy kifelé haza? Egyikhez sincs kedvem. A város most nagyon könnyedén magába szívna ma éjjelre, könnyen a felszínre hozva mély lelki dolgokat, amik nem véletlenül vannak kellő mélységben elhelyezve. A másik irányba hazafelé meg semmi kedvem menni. Ott most nem vár senki sem.

Kérdi tőlem,
valaha nyugszom-e végre.
Kérdi tőlem,
valaha nyugszom-e végre.
Majd egy szép nap, amikor angyalok hívnak,
és hófehérben indulok neki az útnak.
Ez az átok, ez a baj. Szabad vér.
Majd állok odafenn súlytalanul,
és tiszta lesz a szívem, ahogy kérdez az Úr.

"Gyere zűrös gyerekem.

Mi volt a gáz ? Te hogy látod a dolgot ?”
Uram, túl sok a lánc.

Lassan lemegy a nap a fák mögött. Több mint két órája ülök itt, gondolkodva és néha pár sorral megtolva az előzőleg befejezett mondatokat.

Still I’m sad….

És nekem ne hazudd, hogy szeretsz….

Most eszembe jutott a lemenő nap fényében egy nem túl régi pillanat, amikor a belváros egyik eldugott teaházának sötét sarkában megnyílt a végtelenség pár röpke órára. Abban a 3-4 órában nem számított senki és semmi kettőnkön kívül. Most pedig nemhogy a végtelenség áll messze tőlem, hanem saját magam lelakatolt ajtóinak kulcsát sem találom, persze tudom így nem is lelem meg őket soha. Nem így működik, kutatással nem megy…valami más kell.  Valamim valahol elveszett, ködképek felé botorkálok…

Hőség perzsel, sehol a tenger,
vadászik rám egy skorpió.
Nincs nálam fegyver, úgy hívnak ember
várom, hogy elvigyen egy léghajó.




You might bored with my big face
but if I walked over
who would came to my place?

2 megjegyzés:

Alec Warren írta...

Lehet hogy a következő sorokat már írtam, sőt biztos, de kérlek olvasd el még 1x őket OLVASD EL! és ne csak lásd, fogd is fel a szavak értelmét:

,,Mindenkinek van egy angyala. Egy oltalmazó, aki vigáz rá. Sosem tudhatjuk
épp milyen alakot ölt. Egyszer egy vénemberét, máskor egy kislányét. De ne
hagyd, hogy becsapjon a látszat. Erősebb ő bármelyik sárkánynál. Mégsem
azért kísér, hogy harcoljon helyetted, hanem, hogy a színpad széléről a füledbe
súgja: Hatalmad van az általad teremtett világok felett.
És mi ennek ellenére sem hiszünk az angyalban. Meggyőzzük magunkat, hogy nem
létezik. Ám, ha mégis megjelenik... a legváratlanabb helyen, a legváratlanabb
időben. Bármilyen alakban szólhat hozzánk. Ha kell túl üvölti a démonokat is,
felráz minket, új küzdelemre sarkall.

Ki segít, hogy életünkel tisztelegjünk a szeretet előtt? Ki küld ránk szörnyeket,
azt énekelve, hogy sose halunk meg? Ki tanít meg rá, mi a valódi és mi a nevetséges
hazugság? Ki dönti el, mért élünk és mért halunk meg? Ki láncol le minket? És ki
őrzi szabadságunk kulcsát? Mi magunk.

És csak, hogy valami kedvest is írjak az egyik legjobb fej skorpiónak... Gyorsan húzd vissza a segged az élők sorába, mert nem bírom a kóma szagot. A vámpírok rothadás szagra vannak ráállva :D

Lin írta...

Azon tűnődtem, hogy az talán jelent valamit, hogy a név nélkül felsorolt 6 emberből 3-at képes voltam dekódolni. :D
Amúgy meg átérzem ezt az állapotot. Sajnos ezt is meg kell élni, de tudod, hogy végső soron ezekből a helyzetekből később lehet építkezni.