Annyi minden elrohadt, csak a blues maradt….

„Felém dübörögve jön az élet, cserbenhagyva gázol el…” – Rudán Joe üvölt a fülembe. Nem olyan régen szerettem volna erről írni, ha már itt volt a 11. évfordulója a gázolásnak, de úgy gondoltam megvárom az évfordulót, ilyenkor mindig összejön a volt osztály egy része (egyre kevesebben) és csak utána ragadok billentyűzetet. Igazából így nem csak az éves összejövetel okát írom le, hanem a totális értékvesztést is, ami úgy általában jellemzi az embereket az élet bármilyen területén. Szinte semmi sem képes összetartani egy volt osztályt (még a legnagyobb tragédiák sem). Csupán évi egyetlen alkalomról lenne szó, de képtelenek megjelenni azok, akiknek illene megtenni, és emlékezni. Mindig csak ugyanaz a 10-12 ember jön el. Az első évben még az egész osztály ott volt, emlékszem egy szalagavató próba előtt mentünk el, aztán szétszéledtünk, és évről évre legfeljebb az osztály fele tette tiszteletét, ezen kívül sincsenek találkozóink, talán évente ez az egy alkalom erre is alkalmas lehetne, de úgy látszik ma már semmi sem számít az emberek egy részének. Van akiről tudom hogy külföldön él, ő tőle talán nem is várható el hogy mindig el tudjon jönni, de azért volt már jó párszor példa, hogy ott volt, vagy van ki leköltözött vidékre az ország túlsó felébe, mégis eljött most is. Ellenben olyan emberek is akadnak, akiket azóta sem láttunk, hogy vége volt a sulinak.

Én minden évben ott vagyok, vagy a többiekkel, akik éppen jönnek, vagy egyedül, de ennyivel talán tartozom, ha már én voltam az utolsó, akivel még beszéltél Péter. Nem egyszerű elfogadni, és magával hordania az embernek az emlékét, hogy egy osztálytársa összeesett mellette, és már nem is tudták újraéleszteni. Két 17 éves srác sétált vissza suliba az aznapi utolsó (torna és kint futottunk 1999. 10. 19-én) óra után fél kettőkor. Eleve nem voltunk túl gyorsak, de még a szokásos tempónál is kényelmesebben futottunk, szóval a végén jócskán nagyjából 10 perccel lemaradva a többiektől ballagtunk vissza. Nem is értem. Minden évben keresem a választ a sírnál, arra az egyetlen egyszerű kérdésre, amit először körülbelül másfél órával ez után tett fel nekem Somogyi tanárnő. „Péter szülei szeretnék tudni, hogy mit mondott utoljára…”. Sem akkor, sem azóta nem tudok erre a kérdésre válaszolni, egyszerűen nem emlékszem. Nem gondoltam, hogy ennél a kérdésnél, van még mélyebb dolog a világon, pedig volt. Amikor a temetés után a szülei személyesen kérdezték meg. Nem tudtam mit válaszolni, egészen egyszerűen nem emlékeztem. Nem emlékszem, mert semmiről nem beszéltünk, azaz egész pontosan a semmiről beszélgettünk, meleg volt; „mi a fenének ilyenkor kint futni, focizhatnánk bent helyette” vagy valami hasonló. Semmi olyan dolog nem volt amire az ember megjegyezne. Tudom, hogy sosem fog eszembe jutni, de mégis minden évben, amikor ott állok ez jár a fejemben. Van ki megkérdezi, hogy be szoktunk-e menni a szüleihez néha. Nem, nem szoktunk, sem együtt, sem én egyedül. Elég rossz érzés volt egyszer úgy odamennem, hogy pont a sírnál voltak, tettem egy kört a temetőben, nem volt bátorságom odamenni, még jó pár évvel később sem. Féltem, hogy megint megkérdezik. Én nem tudnék velük találkozni, még 11 évvel a történtek után sem.
De miért nem tudott mindenki eljönni? Legalább tavaly a 10. évfordulón. Ilyen esetek sem képesek összetartani egy maroknyi embert évente egyszer két-három órára?

Nem normális az a világ, ahol egy vidéki temetőben, novemberben este fél hétkor a sötétben egy sírnál, amit csak pár mécses világít meg ezen kell gondolkodni.