Tomorrow we enter the town of my birth I want to be ready'

"A filmművészetet otthagyta zenéért,
a zenét otthagyta a költészetért,
aztán mindent otthagyott velünk együtt
valami másért, amiről mi még nem tudunk."

40 éve ment el James Douglas Morrison. Bár ezen a néven valószínűleg csak néhány fontosabb hivatalos irat említi. Volt mellette Lizard king, Mr. Mojo Risin (vajon minek az anagrammája?), de leginkább csak Jim. Jim, akinek túlzott gyerekkora nem volt. 2 évnél többet nem igen töltött egy helyen a család, az apa tábornoki rangja miatt. Egyszer ide, másszor oda vezényelték. Barátok hiányában csak örök útitársai a könyvei tartottak vele. Évente átrágta magát annyi könyvön, mint egy átlagember egész élete folyamán. Nyilván ez fontos alap volt a korabeli fennmaradt iskolai tesztek által mutatott kimagasló értelmi képességeihez. Már persze olyan esetekben amik érdekelték. Az egyetemes kultúrából, különösen a XVIII- XIX.századi angol-francia irodalom illetve a görög mitológiához. A XX. századi kultúrából pedig a filmművészet volt rá legnagyobb hatással, mint totális művészet. Kép, zene, beszéd, minden egyben. Nem véletlen, hogy rengeteg verse nehezen érthető elvont, vagy éppen egy összefüggéstelennek tartható tudatfolyam, mint pl. a The End, When the music's over, The celebration of the lizard, melyek igen lazán - sőt néha sehogyan sem kapcsolódó részletekből összeálló színházi előadások. Rockszínházi előadások. Felvezetéssel, drámával, katarzissal.

Aztán a 60asévek első felében összhalálozásozott az UCLA filmes szakán összetalálkozott Ray Manzarekkel és valami elkezdődött. Első lépsében otthagyta a filmművészetet, a zenéért. Viszonylag hamar meg is találták a másik két embert, John Densmore-t és Robby Kriegert. A zenekari tagok kvalitását nem hiszem, hogy elemezni kellene most, Robby egyedi gitárjátékát és természetesen Jim személyét leszámítva átlagosak voltak. De nem ez a lényeg, hanem a kohézió ami áradt a zenekarból. John beismerte többször is, hogy lövése sincs Jim miről énekel, de az ő precíz dobolása adott masszív alapokat, Manzarek "borult" előadásmódú laza billentyűjátéka szintén fontos része volt a zenének, technikailag biztos találhattak volna jobbakat, de az nem ez a zenekar lett volna.

Tulajdonképpen minden dalszövegüknek legalább a magja, Jim egy verse volt.  És a siker minek köszönhető? Erre a válasz rettenetesen egyszerű. Nem tudok egyetlen zenekart sem mondani, aki őket próbálta volna utánozni az elmúlt negyven évben. Egyszerűen elütöttek minden akkori zenekartól az egyedi hangvételükkel témáikkal szövegvilágukkal, nyers zenéjükkel. A 60as évek közepén, második felében az amerikai társadalmat, lefoglalta a háború, ebből nőtte ki magát a hippi mozgalom a maga jelszavaival. A Doors tökéletesen szembe ment a korabeli zenei ízléssel, persze megmaradt néhány kábítószeres vízió elszállt dal, mint pl. az End of the night, ellenben a szövegek és a zene nem a hippi jelszavak irányvonala mentén születtek. Az albumokról csak pár szót írnék, nem a zenekarról szóló bejegyzést szándékozom írni, de azért pár sort megérdemelnek, hiszen ezeken is lemérhető Jim változása.

Az első album egyértelműen a fenti okok miatt repítette az akkor elérhető legmagasabb csúcsra zenekart. 1967-ben ez a lista második helye volt, mert az elsőt kibérelte a Beatles a Sgt. Pepper albummal. Az albumon található minden idők egyik legjobb nyitódala a Break on through és a végén az a dal ami egy nemzedéket változtatott meg. Egy finom indiai motívumra épülő tudatfolyam; The End. A vasat pedig addig kell ütni...

Ennek szellemében még ugyanebben az évben megjelent a második album Strange Days címmel és nagyjából hasonló színvonalat képviselt mint az első. Kicsit letisztultabb hangzással, próbálkoztak, valamint ezen jelent meg a zenekar egyik legelső dala a Moonlight Drive amit még a kezdetek kezdetén dúdolt Jim Raynek a tengerparton és ez adott nagy lökést a zenekar megalapításának. A Love me two times sláger, az album végén pedig ott lapul a When the music's over ami a The End testvérének tekinthető.

Itt meg is törik a zenekar története, leginkább Jim alkoholizmusa miatt elindul a lejtmenet. A harmadik albumot még kihozták Waiting for the sun címmel melyen a zenekar egyik legnagyobb slágere ugyan ott van Hello, I love you címmel valamint az egyetlen tulajdonképpen erősen politikai töltetű daluk az Uknown solidier amihez a zenekar klipet is forgatott. Elég a dalhoz annyi, hogy nem játszották a rádiók televíziók. Nem fért bele a háborúval kapcsolatos  - akkor még nem teljesen elutasító - közhangulatba. Ezen kívül egy kimagasló dal szerepel már csak az albumon Not to touch the earth címmel valamint elég jó a Spanish caravan, ezt leszámítva mézesmázos limonádé dalok és unalmas szenvelgő dalok sorakoznak. Elfogytak a régi dalok, és Morrison is alkotói válságba került, csak abszolút másodrangú dalokat sikerült összehozniuk, amelyek persze nem rosszak önmagukban. Az egyetlen probléma, hogy ők túl nagyot dobtak az első két albumukkal, hogy ez a harmadik ne okozzon azonnali lecsúszást, érezhető minőségbeli különbséget.

Utaltam rá, hogy Jim állapota is lemérhető az albumokon. Nos a negyedik album, amit egy szürreális csillogó képekkel, dalokkal telepakolt dalcsokornak szántak a legnagyobb bukás lett a 6 vele készített album közül. Tulajdonképpen 2 értékelhető dal van az albumon, és még 2 ami szódával éppen csak elmegy kategória, a többi teljesen értelmezhetetlen próbálkozás, ezekhez képest az előző album limonádé szenvelgései telitalálatok. Morrison eddigre egy spirálba került. A hippikorszak társadalma gyakorlatilag megvetette őt, az alkoholizmusa miatt. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem élt kábítószerekkel, de alapvetően alkohol párti volt, és ez abban az időben megvetendő volt. Sokkal "nemesebb", "elfogadhatóbb" dolog volt tudatmódosító szerektől nem tudni az embernek magáról, mint alkohol miatt. Ez a spirál magával rántotta. Még több alkohol még mélyebb válság... Valamint ekkoriban zajlott egy szeméremsértési per ellene, amivel példát akartak statuálni a legrenitensebb lázadón. A vád szerint elővette koncert közben. A fényképek pedig olyanok voltak, hogy ha akarom kint van, ha akarom nincs. Elég egyértelmű, hogy a bíróság melyik álláspont felé hajlott. Ez mind mind belejátszott, hogy a kor legnagyobb zenei ünnepére sem hívták meg a zenekart.

Az utolsó másfél év pedig újra a sikerekről szólt. Valamiféle csoda folytán összeszedte magát a zenekar és egy új csúcstámadásra indultak a Morrison's hotellel (semmi köze hozzá Jimnek, ez egy olcsó hotel volt leginkább pásztorórákra és lepukkant embereknek). Az albumon viszont megfigyelhető, hogy tolódott a zenekar a blues, bluesrock irányba, leginkább Jim bluesba fordulása miatt. A kezdő Roadhouse blues lüktetése egyből megadja az alaphangot, a You make me real egy pörgős r&r nóta Peace frogot Robby gitárja és Ray billentyűjátéka teszi  nagyon izgalmassá. Az Indian summer és a Blue Sunday két lassú merengős dal mind mind nagyon jó dalok. A két legnagyobb durranás a The spy egy félelmetesen laza elegáns blues Ray zongorajátékával, Jim is leviszi a hangját az alagsorba a végén, az album egyik csúcspontja. A legvégére Maggie McGill  egy újabb feszes bluesos nóta. A Doors új útra lépett és elindult újra a csúcs felé, hogy az utolsó két kiadvánnyal fel is érjen újra és bezáruljon a kör. De ennek a miértjéről később.

Először is kiadtak egy élő albumot Absolutely live címmel. Az album nagyon jó, bár botlottam olyan véleménybe miszerint nem mutatja meg igazán a zenekart. Ebben is van valami, mert Paul Rothchild, a producerük iszonyatosan sok felvételből, igen aprólékos munkával rakta össze az albumot. Cél volt egy olyan képzeletbeli koncert-összeállítás létrehozása, amin az egyes dalok legjobb felvételei, illetve van, hogy csak legjobb részletei szerepelnek. Rothchild szerint az egész album több mint 2000 vágással készült. Ezek után már csak a végső csúcshódítás volt hátra, az utolsó visszavonhatatlan zuhanás előtt.
1970 december 12-én lépett fel a zenekarral utoljára, azon a napon mindenki pontosan tudta érezte, hogy örökre vége. 11-én még eljátszottak pár dalt az utolsó albumról úgy mint a címadó L.A. Woman-t, és a The changelinget.  Mire az album megjelent, ő már Párizsban élt és vissza sem jött...Ekkorra Jim végérvényesen elfordult a r&r zenétől, hazugnak és halottnak tartotta (ma mit mondana?!?), és sokkal inkább mindennek a gyökerébe, a néger bluesba merült el. Ennek igen erős
 nyomai az albumon olyan erős dalok, mint a lágy Car hiss by my window, valamint egy elsöprő erejű  börtön blues a Been down so long az album végén még Crawling king snake örökle legyőzi a Sárkánygyík királyt. A zenekarnak pedig vége egy olyan dallal, amit valószínűleg mindenki ismer. Riders on the storm.
Innentől kezdve csak az örök szerelem, a költészet marad. De az is csak fél évig...

Még a zenekar első szakaszában 1966-ban, amikor a szövegeit és hozzájuk képzelt dallamot dúdolta Jim a tengerparton Los Angelesben Raynek, beszélgettek, hogy ki mi szeretne lenni? A földhözragadtabb Ray csillag szeretett volna lenni ami örökké ragyog, Jim ezzel szemben egy üstökös, amit mindenki csak egy pillanatra lát de örökre emlékszik rá. A zenekar ugyan újra az őket megillető helyen volt, Jim sem zárta ki egy újabb album készítését, valamint többé kevésbé össze is szedte magát az Európában töltött idő alatt, de Párizsban 1971 július 2-ról 3-ára virradó hajnalban bezárult  a kör.

"No more money, no more fancy dress
This other kingdom seems by far the best "