Liberate vosmet ex infernis

Az igazat megvallva nem midig szeretem ezeket a fellángoló íráskényszereimet, különösen a mostanihoz hasonló esetekben nem. A tegnapi bejegyzésem után azt terveztem, hogy lefekszem aludni, amit természetesen meg is próbáltam. Jó lett volna ha sikerül lévén a 3/4 7-es vonattal indulnom kellett telekre munkálkodni. Természetesen egy hunyást nem aludtam, de azért tettem róla, hogy lehetőség szerint túlzottan álmos se legyek. Azt nem fejteném ki bővebben.

Az utolsó bejegyzéssel azt hiszem, kissé elvetettem a sulykot, és kiszabadítottam valamit, amit idestova legalább fél éve hogy nem éreztem. Az eredmény annyi lett, hogy a 3/4 6-os kelésig ültem a sötétben az ágyamon és jobb kezemben forgattam a karperecem miközben igen erősen el akartam érni valamit. Egész konkrétan bizonyos megnyugvást.  Nos 4,5-5 órai görcsölés után sikerült is elérni, bár kétlem, hogy most pusztán a saját erőmből, valószínűleg a hajnal is segített. Igazából egyetlen személynek mondtam el eddig ezen a földön, hogy ez a fura cselekedet miért van és mi a célja. Igazából legyőzni a legvégső jeges iszonyatot. Furcsa kettősség ez, hiszen érdekel a spiritualitás és az ezoterikus dolgok, de ez az egy tény mindig visszatér évente párszor, és egy  kifejezetten kellemetlen küzdelem a vége.

Naivan azt hittem itt vége a napnak.

Hazafelé győzött a biológia és kissé elaludtam a vonaton, nem tudom mennyit, szerintem nem volt több 10 percnél. Nem szokott ez előfordulni, mert általában zenét hallgatok és úgy nehéz elszundítani. Reményeim szerint ebben az időben nem csináltam semmi furcsát, és a pánikszerű felébredésemet sem vették túl sokan észre. Nem bírta ki a reggeli vereséget, most egy nagyobb nekifutás jött. Elvitt a pokolba. Természetesen a sajátomba. A legmélyére. Emberenként változó ki milyennek képzeli, persze nagyrészt forróság, üstök lében kiabáló emberek villás démonok...Rá kellett jönnöm, hogy az eddigi kivetülések, csak a felszínt karcolgatták, most kicsit mélyebbre mentünk. Mondhatni, ahogy a tegnapi bejegyzésből is kiderült vannak bizonyos tekintetben izgalmas megjelenési formái. Ez kevésbé volt az.
Tulajdonképpen egy hűvös, nyirkos párás jégverem, ahogy nincs semmi, és senki, csak ködszerű anyag lebeg a levegőben és néhány, nem kimondottan pozitív töltésű asztráltest lebeg. Továbbá ott van még a jeges iszonyat az egyedüllét és az ismeretlen félelme, mennyi mennyi csodás élmény. Az asztráltestekkel való érintkezés pedig csupán a jéghideg érintésük, amire az egyetlen reakció a fülsiketítő, kétségbeesett sikoly...Lenne. De nem de hallatszik, bennakad, néma..csak az ide került személy belső énje hallja és őrül bele. A többi pusztán néma jeges csend.

Még sosem örültem ennyire, a zenéim hangerő-ingadozásának. Egy hangosabb dalra felriadtam. Volt egy pozitív hozadéka is ennek a dolognak bármilyen furcsán is hangzik, egy ilyen bejegyzésben. Végre tudom ki vagy. Baalberith. Elárultad a verem mélyén és egyszer ki fog derülni a miért is. Ha erre is választ kapok eltakarodsz örökre. Bár a betöltött szerepedből nem túl bonyolult, összerakni a dolgokat. (Eskütevés, pokoli alku, démona, ceremóniamester, ő írja alá a halandókkal kötött szerződéseket)

Minden történést egybevetve, ami az utóbbi időben történik, egy hullámvasúton érzem magam. Egyik pillanatban szétfeszít valami megmagyarázhatatlan energia, mert dolgom van. A másik pillanatban pedig hihetetlenül gyengének érzem magam. Nem emberi ez a hullámvasút.

Szepes Mária írta a Vörös Oroszlánban, hogy "az emberek általában nem nélkülözhetetlenek, mert ha azok volnának, nem cserélgetné őket szüntelenül, forgalomból kivont pénzek gyanánt a halál."

Valamint: "A félelem, a megismerés bizonyos fokán túl valóban fölösleges tehet, amelyet le kell vetni, hogy a lélek fölszárnyalhasson. Addig azonban szükséges nehezék. Aki súlytalan belül, azt minden ösztönszélroham elsodorhatja."

Azt hiszem mindkettőben tökéletesen igaza volt.

Deo Volente, I may survive