Éjjel kettő van és megváltozott a tudatállapotom:) Igazából ez egy öngerjesztő folyamat volt, elkezdtem gondolkodni, aztán betettem 3 dalt folyamatos lejátszásra és ez kicsit felturbózta a folyamatot. A Doors negyedik stúdióalbuma hatalmasat bukott, de két értékelhető dal azért így is található rajta.
Shaman blues
Wild child
A harmadik dal a Celebration of the lizard 17 perces élő felvétele volt, amihez jó felvételt nem találtam, amit beágyazhatnék. Nem véletlenül nem került fel egyetlen stúdióalbumukra sem. 17 perc rettenetesen sok egy bakelit lemez esetében. Másfelől viszont a The End sem üt akkorát stúdióban felvée mint élőben és ez hatványozottan igaz a Lizardra.
Érdekes élmény csukott szemmel mozdulatlanul feküdve hallgatni ezeket. Különösen azért mert majd kiszakad a mellkasom....Aludni kellene.
2011. május 28., szombat
2011. május 23., hétfő
Ezerszer megírták: egyikük a Sátán
Ma érdekes élményben volt részem a városba menet a villamoson. Ebben a jó időben kész élmény volt kimozdulni a városba. Az időre való tekintettel a nyári őszi bulizós farmeromat vettem fel. Pár éve készült egy jobban sikerült kocsmázás közepette. Két metálos csaj a társaságból kérdezte „átalakíthatnak-e”. Igazából nem álltam ellen akkor (más dolgok mellett ennek sem). Nos tehát az eredmény egy csodálatosan kitépett kivágott farmer lett bokánál is kissé letépett szárral. Azóta is nagyon jó szolgálatot tesz pedig ennek már legalább 4 éve. Bár egy mellékes szálként megjegyzem lehet már nem sokéig szegény, ugyanis kezd egyre nagyobb lenni rám:D Szóval lassan, ha így mennek tovább a dolgok nyugdíjaznom kell és gondolkodni az utódláson. Nos tehát a jól bevált csizma mellé jól bevált farmer, kissé kigombolt ing a meleg miatt napszemüveg, szakáll és némi borosta. Karkötő, fog láncon a nyakamban, és irány a város. Teljesen r&r hangulatban voltam. Míg nem egy 55-60 közötti tipikus kispolgár úriember nem kezdett el bámulni a 41-es villamoson. Félelmetes, hogy nem tudják feltűnésmentesen megoldani, persze lehet, hogy ő ezen a téren a legjobbját akarta hozni, csak nekem volt túl kifinomult az érzékelésem. Pedig még nem is tisztogattam a Blake által emlegetett ajtóimat jótékony Absinthe segítségével. Hogyhogy nem észrevettem eme kedves ember furcsa pillantásait. Igen pillantásait, mert óó igen, nem volt elég egyszer 10-15 másodpercenként „leskelődnie” kellett.
„De szívükben nincs könyörület
Csak vak gyűlölet”
Csak vak gyűlölet”
Hirtelen kedvem lett volna odalépni hozzá és azt mondani neki, hogy itt vagyok nézzen meg jól nyugodtan. Aztán hirtelen más jutott eszembe….
„Van egy játszmám, figyeljetek ide, belemászom agyam mélyébe.”
Írta Morrison a Celebration of the Lizzardban. Rendben legyen, játszunk! Elkezdtem finoman én is nézni őt. Ez nem volt túl nehéz, mert ahogy álltam az ajtó melletti részen ő velem szemben ült a túloldalon. Nekem, szemben vele nem kellett elfordítanom a fejem hogy odanézzek rá. Egyetlen egy dologra koncentráltam, miközben minden mást kizártam magamból, még a fülemben szóló zenét is.
Gyűlölj, hiszen megvetendő vagyok, gyűlölj és utálj. Itt áll előtted a megtestesült romlottság, akit sosem érthetsz, meg. Létezésem kellően groteszk számodra, hogy ne férjek bele a kis torz világképedbe. Csak az járt a fejemben, hogy érezze a sötét mélységet ami árad belőlem, mely taszít és vonz. Rettegj és reszkess ez az egyetlen törvény. Levetettem minden szellemi fékemet. Jól sikerült, igaz eltartott nagyjából 3-4 megálló hosszan a kis ezos játékom vele,
„Elmegyek, vagy maradok, mindegy.
De nem győzöl. Nem és nem.
Azért sem!”
De nem győzöl. Nem és nem.
Azért sem!”
És, hogy mi történt? Nos lassan óvatosan, hogy ne legyen túl teátrális a mozdulat, ne lássák túl sokan… keresztet vetett, tüntetőleg elfordult, és többet nem nézett rám. Győzelem.
De a banda játszik, bélyeggel a hátán.
Ezerszer megírták: egyikük a Sátán.
Mégis mennek végig az átkozottak útján.
Magány, kín, erő. A zene mint a kő!
Ezerszer megírták: egyikük a Sátán.
Mégis mennek végig az átkozottak útján.
Magány, kín, erő. A zene mint a kő!
UPDATE: Többen kérdezték tőlem, nem reagáltam-e túl a történetet, és nem miattam csinálta amit csinált. Tegnap (máj. 31.) délután konditeremből hazafelé jövet ez a honpolgár újfent ott volt a villamoson, és pont a mellette lévő ajtón sikerült felszállnom. Nagyjából 5 másodperc alatt kerekedett ki a szeme és sápadt el, és újfent keresztet vetett és bámult, erre már muszáj voltam egy kellően gonosz és cinikus vigyort elereszteni felé, mire azonnal tüntetőleg elfordult. Ennyire nem lehet valaki szánalmasan bigott módon vallási fanatikus.
Címkék:
energia,
ezo,
lélek,
spirituális,
szellem
2011. május 17., kedd
Kata ton daimona eaytoy
A bejegyzést pénteken írtam, minden az akkori gondolataimat tükrözi, csak most jutottam el oda, hogy begépeljem és kitegyem. A szokásosnál is töredékesebb írás sikeredett. Nos tehát….
Az elmúlt pár hétben furcsa dolgok történtek, mondhatni "furcsa napok ránk találtak", Jelen pillanatban olyan érzésem van, hogy egyrészt senkinek sem hiányoznék, ha eltűnnék örökre, másrészt, meg ha jönne egy normális lehetőség meg is tenném. Persze 2-3 ember azért tudna a dolgokról, de ennyi, a többiek nem igazán foglalkoztatnának. Ma elgondolkodtam, mi lenne ha hazajönnél és én nem lennék itt. Ó, biztos az egyik haveromnál vagyok, legkésőbb reggel úgyis jövök. De nem, mert már lehet az országban sem lennék, kit érdekel…hiányoznék? Többet nem kérek, és nem ígérek, egyszer talán hazajövök és elmondom mi volt és miért. Nem mintha évek múltán számítana egy hajítófányit is bármi. Eltűnni nyomtalanul. Névtelen sírban névtelen hős. Hány embernek tűnne fel, hogy leléptem, és vajon hányan keresnének? Nem, ez a kérdés, teljesen rossz szempontból közelít meg a dolgokat. Sokkal fontosabb szempont, hogy nekem ki hiányozna. Hiányoznának a szánalmas semmitmondó nevek a közösségi oldalakról? Nem hinném…Az olyan gyakran semmiről sem szóló parttalan levelezés, hovatovább az istenátka msn? Nos ez is eléggé kérdéses. Olyan emberek, akik barátjuknak tartanak, van pár akit én is pedig még sosem találkoztunk, mert 1-2 van akivel 3 éve lehetetlen összehozni, mert nem ér rá most nem jó, akármi, pedig voltak olyan pillanatok, amikor a világ végére is elmentem volna néhányukért. Erről van aki tudna mesélni, hogy reggel 8 felé lent voltam az ország túl felében olyan embernél aki igazán fontos volt nekem. Szánalom tehát ez is. Igazából akik hiányoznának ők név nélkül, egy halak, egy kos, három nyilas, és egy bak. Mondhatom igazán válogatott banda. Neveket szándékosan nem írtam, de ők kellően deviánsak, ahhoz hogy hiányozzon a velük való személyes kapcsolat is és finoman szólva sem túl pozitívan érintsen a köztünk lévő távolság. A többi teljesen normális emberért egyetlen percet sem sírnék., nem számítanak. De még mielőtt valaki teljesen negatív embernek állítana be, finomítom ezen utolsó mondatot. Pontosan annyira hiányoznának, mint bárki más ebből a lélegző bűzölgő, szemétdombon kiskirálykodó, értéktelenséget kipárolgó masszából, amit emberiségnek nevezünk.
Egyik nap találkoztam pár emberrel a múltamból. Észre sem vettem volna őket, ha nem harsogja túl a fülemben duruzsoló zenét, ami védelem a fent említett kipárolgások ellen, egy kiáltás. Aztán egyre hangosabb ismételgetése. A révész nevét kiabálták. Évek óta nem hívott így senki sem. Évek alatt szépen levedlettem magamról ezt a nevet és ezzel párhuzamosan el is távolodtam attól a közösségtől. Beszélgettünk, beszélgettünk…egyáltalán nem mondhatnám hogy unalmas értelmetlen dolgokról, és ezért elvesztegetett időnek érezném, csak egyszerűen az egész helyzet furcsa volt. Ugyanazok a város, ugyanaz a név, ugyanaz a banda, mégis más az egész. De mi valaha kicsit is szorosabban együvé tartoztunk? Legalábbis…én közétek? Érthetetlen, furcsa érzés volt.
Azt hiszem, kellene írni pozitív(abb) dolgokat is, bár a kiindulás itt is az emberekről alkotott igen „pozitív” Pontosan nem emlékszem hogy ballagás, vagy már érettségi nap volt-e. Azt viszont igen, hogy ilyen össznépi kiöltözős alkalmakkor legszívesebben bezárkóznék a négy fal közé, hogy ne kelljen látni ezt a tömeget. Sem öltözködési tanácsokkal nem akarok szolgálni, sem önjelölt megmondóember szerepében sem szeretnék tetszelegni. Elhiszem, hogy egyesek ez alapján egy 28 éves vén konzervatív fasznak titulálnak. Na persze ők nincsenek ott azokon az éjjeleken, amikor gyakran eszembe jutnak Twiggy Ramirez szavai. Kanyarodjunk vissza picit, és vegyünk már végre fel normális cipőt öltönyhöz…a fehér póló a zakó alatt pedig kimondottan rettenetes stílusbeli ízlésficam csalhatatlan jele. A 2-3 klasszikus nyakkendő kötésről már ne is beszéljek, nulla kézügyességgel elsajátítható bármelyik öt perc alatt..e helyett rettenetes csomók sorakoznak, rosszabb esetben még lóg is. Komolyan mondom az igénytelenség netovábbjait láthatja az ember egy ilyen csiricsáré puccparádén.
Nos tehát eme jeles napon, nekem keresztül kellett mennem a városon, és csöppet sem tarozik az élményeim közé. Persze az ember idővel kifejleszt mindenféle védekező reakciókat , amelyek megóvják bizonyos külső hatásoktól. Én például a tér és idő bármely pontján vissza tudok vonulni a gondolataim legsötétebb mélységeibe, és gyakorlatilag csak fizikalag, amolyan szükséges rossz dologként létezni ebben a világban. Szóval önmagam sötét mélységeibe menekültem. Aztán egyszer csak felszállt valaki a villamosra, pont a velem szemben lévő ajtón és leült tőlem fél méterre. Ugyanúgy feketében volt mint én. Hirtelen feltűnése visszarángatott a mélységekből. A meglepődéstől elmosolyodtam, majd kissé biccentettem fel, amolyan köszöntésképpen. Ő pedig egy apró pozitív mosollyal nyugtázta, hogy valaki felismerte. Az is igaz, hogy Török Ádi, ma már inkább tűnik egy leszerelt nyugállományú veteránnak a 35-40 év és 40-45 kiló plusszal, mint lovagnak, ahogy egykoron. Ettől még ő a fuvolalovag, a világ jazz-rock zenéjének szűk elitjébe tartozó hazánkfia, aki ebben a pillanatban a puszta látványával újra visszaadta az életkedvemet. A koncertjein pedig természetesen nyoma sincs holmi obsitos sörfesztivál hangulatnak. Eszembe jutott akkor, hogy egy fesztiválon aláírta nekem az önéletrajzi könyvét, a Petőfi Csarnokban pár éve, közben odapiszkálva egy biztonsági őrnek, aki nem akart neki beszólni a backstage-be, hogy alá szeretne valamit íratni vele. Szerencsére a másik őr nem volt ilyen vaskalapos. Hiába na, vannak még zenészek aki 40 év után is tudják, hogy a zenész-közönség viszony nem alárendelt szerep sem így, sem úgy. Igenis mellérendeltség van, és ennek megfelelően is viselkednek, és nem esik le a gyűrű az ujjukról ha pár percre megállítja őket valaki néhány szóra. Egy évvel később a Jászai Mari téren iszogattam pár magamfajta barátommal amikor feltűnt , kezében a fuvolatokkal. Nem esett nehezére megállni é köszönő szavunkra és pár képre beállni közénk. Lezárva ezt a kis történetet, igen erős pozitív hatással volt a lelki békémre a megjelenése az adott pillanatban a villamoson.
Vissza a jelenbe.
Kivételesen nem otthon írom a füzetembe ennek a bejegyzésnek a nyers vázlatát, hanem egy zöld terület közepén, egy padon ülve. Süt a nap és közben a közeli induláson gondolkodom. Itt van a buszmegálló 50 méterre és nem tudom melyiket válasszam. Vissza a városba, vagy kifelé haza? Egyikhez sincs kedvem. A város most nagyon könnyedén magába szívna ma éjjelre, könnyen a felszínre hozva mély lelki dolgokat, amik nem véletlenül vannak kellő mélységben elhelyezve. A másik irányba hazafelé meg semmi kedvem menni. Ott most nem vár senki sem.
Kérdi tőlem,
valaha nyugszom-e végre.
Kérdi tőlem,
valaha nyugszom-e végre.
Majd egy szép nap, amikor angyalok hívnak,
és hófehérben indulok neki az útnak.
Ez az átok, ez a baj. Szabad vér.
Majd állok odafenn súlytalanul,
és tiszta lesz a szívem, ahogy kérdez az Úr.
"Gyere zűrös gyerekem.
Mi volt a gáz ? Te hogy látod a dolgot ?”
Uram, túl sok a lánc.

Lassan lemegy a nap a fák mögött. Több mint két órája ülök itt, gondolkodva és néha pár sorral megtolva az előzőleg befejezett mondatokat.
Still I’m sad….
És nekem ne hazudd, hogy szeretsz….
Most eszembe jutott a lemenő nap fényében egy nem túl régi pillanat, amikor a belváros egyik eldugott teaházának sötét sarkában megnyílt a végtelenség pár röpke órára. Abban a 3-4 órában nem számított senki és semmi kettőnkön kívül. Most pedig nemhogy a végtelenség áll messze tőlem, hanem saját magam lelakatolt ajtóinak kulcsát sem találom, persze tudom így nem is lelem meg őket soha. Nem így működik, kutatással nem megy…valami más kell. Valamim valahol elveszett, ködképek felé botorkálok…
Hőség perzsel, sehol a tenger,
vadászik rám egy skorpió.
vadászik rám egy skorpió.
Nincs nálam fegyver, úgy hívnak ember
várom, hogy elvigyen egy léghajó.
várom, hogy elvigyen egy léghajó.
You might bored with my big face
but if I walked over
who would came to my place?
but if I walked over
who would came to my place?
2011. április 30., szombat
Tartozni valahova
„Mondjuk úgy, hogy Ő a rocker, mert…” A mondat második fele a magyarázat volt nagyjából 5-6 évvel ezelőtt, és rólam szólt. Ó micsoda bók, ez egy egész normális jó csajtól. Persze az átlag magát rockernek képzelő emberek között nem is tudom…annyira nem nagy dicsőség kitűnni bizonyos szellemi és hozzáállásbeli dolgok alapján, melyek számomra teljesen természetesek, ellenben eredményezhetnek ilyen meglepő mondatokat. Mert nem tudok azonosulni sok mindennel, ami ma körülveszi ezt a zenei közeget, sem a zenekarok oldaláról, sem a tisztelt zsűri oldaláról. 2004-2005 környékén, persze még én is más voltam, de csírájában igenis meg volt már akkor is az bennem, ahogyan ma viszonyulok ehhez a színtérhez. Nincs kedvem visszakeresni, hogy írta-e pontosan erről már valamikor, de a fő probléma az volt, hogy egyféle légüres térben éreztem magam. Életkorom miatt az igazán sokat megélt rockerekhez nem tudtam tartozni, persze vannak 40-50 körüli ismerőseim, akik még jártak Piramisra, ős-Mobilra stb…, a mai sokszor - ma már szinte biztos hiszen megvénültem:) - nálam fiatalabbakhoz meg felfogásban nem tudok és nem is akarok tartozni.
Na de a hosszú felvezetés után jöjjön a lényeg. Olvastam ma egy hírt, ami kissé kiverte a biztosítékot, és ebben a pillanatban eszembe villant, annak az embernek néhány sora, aki igencsak sokat tágított a zenei érdeklődésemen. A gépszíj már akkor elkapott engem, mondhatni elindultam a meredek úton. Saját értékrendem szerint felfelé, a világ szerint inkább lefelé. Szakács Gáborról van szó, aki írt két olyan zenei témájú könyvet, melyek közül egy (Black Sabbath) alapvetően befolyásolta a további „rockeresedésemet”, illetve a másik egy picit kevésbé, de ez nem jelent semmit, mert aki ismert tudja, hogy számomra a Sabbath mekkora hatás (megj: mind a 19!!! Stúdióalbum nem csak a 8 Ozzyval készített.). Egy hajszállal lemaradni mögötte szép teljesítmény kedves Uriah Heep. Gáborral, akkor volt egy levélváltásunk, és olyan dolgokat írt nekem, amit akkor nem tudtam megérteni még. Túl szép volt az egész. Riffhegyek és lemezek előttem. Azóta rengeteg lemezen előadón, cikken interjún átrágtam magam, és egyre jobban értem őt, hogy miért nem foglalkozik már – cikkírás, interjúkészítés szintjén – rockzenével. Azóta is meg van, fontosnak tartottam megtartani, mert sok mindent nem értettem akkor, ami ma már sokkal tisztább. El kellett múlnia néhány évnek, mire megértettem sok dolgot, persze nem ma történtek ezek, hanem már jóval korábban, csak ma egy cikk nagyon kiverte a biztosítékot. Nincs túl sok kedvem, most zanzásítva leírni, a dolgokat, inkább bemásolom, annak a 2005. 04. 21-én érkezett levélnek az idevágó részét.
„Kedves Csaba!
Köszönöm az elismerést a Heep és Sabbath könyvekkel kapcsolatban. Mivel mindkettőt indulásuk óta ismertem, velük korosodtam, olvastam róluk, amit csak lehetett, úgy érzem, megismertem a zene és a hírnév mögött lévő embereket a maguk gyarlóságával együtt. Ezt akartam megírni még akkor is, ha a zenekarok egyik-másik tagjának életvitelével nem is értettem egyet.
Ami a Gary Moore könyvet illeti, talán antikváriumokban lehet hozzájutni, ahogyan néhány évvel ezelőtt én is így szereztem két példányt. Ezek már az emlékeimhez tartoznak, hiszen ez volt az első könyvem. Terveztem egy bővített újrakiadást, de ennek valószínűsége egyre csökken, ennek okára a későbbiekben rátérek.
Örülök, hogy a könyv nyomán Dio, Tony Martin és Glenn Hughes lemezei is felkeltették érdeklődését, hiszen az első kettő emberként is akár példaképnek tekinthető.
Tudomásom szerint Hughesről nem készült könyv. A Purple-ről szándékomban állt szintén könyvet írni, sőt hozzá is kezdtem, de ezt is ugyanaz akasztotta meg, mint a Gary Moore könyv folytatását. (…..)
Hogy tervezem-e új rock könyvek írását? Őszintén szólva, nem. Ennek oka, hogy az elmúlt 40 év tapasztalata olyan világhírességekkel is megismertetett, akik előtt, bár egy körömfeketényi tiszteletet sem érdemelnek, milliók hajlonganak. Közöttük sok egykori kedvencem.
Néhány évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy a rock a jelenlegi mélyrepüléséből csak akkor tud felemelkedni, ha más alapokra helyezzük tiszteletünk tárgyát. Ezek azonban csak olyan zenészek, zenekarok lehetnek, akik, amelyek az életben is olyanok, mint amilyennek mutatják magukat. Mert a valóság egészen mást mutat. Szerelemről daloló kurvapecérek, egymás feleségét lenyúló zenekartagok, egymást egy kanál vízben megfojtó, ’őszinte’ rockot játszó bandák, lezüllött, kábítószeres, alkoholfüggő ’hősök’. Ezekből többé nem kérek. Minden tapasztalatomat összefoglaltam a tavaly megjelent A nagy rock ’n’ roll könyv című kiadványomban, amelyet csak kevesen értettek meg, a boltok pedig eldugták a polcok legrejtettebb zugaiba.
Mivel a rocker társadalom nem hajlandó szembesülni álszentségével, a magam részéről lezártam a velük való foglalkozást. Olyan példaképeim, mint Gary Moore, Dio, Tony Martin és még néhányan természetesen megmaradnak, de már nem hajt a vágy, hogy könyvet írjak róluk. (……)
Nem akartam kiábrándítani, hiszen Ön fiatal, és bizonyára másképp éli meg a mindennapokat, szívesen találkozik a rock Ön által kedvelt hírességeivel, és ez így van rendjén. Én viszont 54 éves vagyok, számtalan hírességgel beszéltem Blackmoretól, Gillanig, Gary Mooretól Jean Michelle Jarre-ig, Ian Andersontól Chris Reaig, Eric Burdontól a Uriah Heep tagjaiig, Robert Plantól Noel Reddingig. Ezek a beszélgetések elsősorban a Rockinformban, de más újságokban is megjelentek. Mindegyikükről tudom, hogy mennyit ér valójában, és tudom, hogy melyik őszinte és melyik nem ér egy fabatkát sem.”
Persze most felmerülhet a kérdés, hogy mi váltotta ki belőlem ezt a kis írást. Személy szerint a hazai netes rockzenével foglalkozó médiumok közül a Hard Rock Magazint tartom a legtöbbre. Nevükkel ellentétben foglalkoznak vadabb metállal bluessal, valamint 1-1 jelentősebb esetben akár popzenével, világzenével stb. is. Egyre több dolog, fekszi meg a gyomrom ebben a zenei közegben, amiből inkább nem kérnék.

2011. április 25., hétfő
Hitványak az álmok
"Elég! Jobb, ha nincs is arcom.
Lesz pénzem, levetetem.
Ma még csak régi álom.
Ne legyek semmilyen."
Lesz pénzem, levetetem.
Ma még csak régi álom.
Ne legyek semmilyen."
2011. április 23., szombat
A múlt visszaköszön
„I am one, one that shines
Yeah, I was born of a scorpion's mind
I am one, so alive
Don't try to teach me what your lips can't decide”
Yeah, I was born of a scorpion's mind
I am one, so alive
Don't try to teach me what your lips can't decide”
Gondolkodtam ma, hogy mennyire gyűlölöm magam a gondolataim szárnyalása, csapongása és asszociációs elrugaszkodásai miatt. Nem akarna (néha), egyre gyakrabban összedőlni a világom, ha nem így lenne. Még mielőtt ennyit ültem a gépnél az úgynevezett netkorszak előtt, mindenféle papírfecnikre és – Ó micsoda erkölcsök – éppen kezemben lévő könyvek elején és hátulján lévő üres lapokra firkáltam az éppen számomra valami mély tartalmat hordozó gondolataimat, vagy mások gondolatait. Ma már persze ez is digitalizálódott, ugyanakkor a régi rendszernek van egy érdekes hozadéka. Adott esetben a könyv is évekre felkerül a polcra, a sajtpapír meg évekre a fiók mélyére, hogy egy adott óvatlan pillanatban előkerüljön. No és persze kellően szerencsétlen esetben ugyanúgy kibassza a biztosítékot mint akkor, holott teljesen nyilvánvaló, hogy egészen más okból került bele a most újra levett könyv elejére egy Dali idézet, miszerint „Meghitt világomat saját mitológiám sárkányai védik”
Kitérő: Kiesett a kezemből a füzet, amibe firkálom az újabb bejegyzéseim vázlatát. Az előlapján érdekes feliratot vettem észre „Neurális biológia gyak.”. Valóban elég vékonyka füzet, belegondolva a teleírt részeket kitéphettem 8-9 éve belőle a tárgy zárása után, és eltettem, hogy jó lesz firkálni még. Bizonyára nem véletlen, hogy ez akadt a kezembe, amikor elhatároztam, hogy papíron készítem el borult agymenéseim vázlatát.
Az emberek elméje képes „bevonzani” bizonyos dolgokat, akár pozitív akár negatív értelemben. Másfél hete még ragaszkodtam egy tárgyhoz, üvöltött, hogy szükségem van rá, elővettem. Igaza volt. El kellett bújnom valami mögé, de elég volt…bármenyire is szükséges rossz volt nem változtat azon a tényen, hogy ma már ahányszor csak ránézek elfog az undor tőle. Nem akarom, hogy takarjon, majd a lelkemmel megoldom. Miért kellett, hogy igazad legyen te élettelen (?) gipszpapír. Oda is fogom, adni valakinek, aki „képes” ereklyeként tekinteni rá, ha kibírom még ezt a pár hónapot addig egy légtérben vele. Remélem őt nem mérgezi meg.
A másik dolog, amit „sikeresen” bevonzottam, olyan volt, amit én szerettem volna, nagyon…és tennem sem kellett érte semmit, hogy megtörténjen és ott volt…ott volt előttem, amire vágytam. Kifejezetten szerencse, hogy igazán lélekszaggatóan sikítani csak némán lehet. Vonzottam, akartam, hogy utána magamba márthassam önnön pengémet, csak, hogy érezzem, hogy még élek de fizikai fájdalom nélkül ömlik a vérem, és egyre gyengülök…egyetlen lépés választ el az őrület utolsó fokától. Vagy nevezzük őszinteségnek? Mert van olyan foka ennek is, ami túltesz az őrület végső határain is. Két mondat lüktet az agyamban.
Félek és féltelek. Tőled félek, és magamtól féltelek.
Ugrott a lejátszó…Hobo – Blues Jim Morrisonnak
„Régen nem szívok, már nem iszom
Óh, fel ne ébredj, Jim Morrison ”
Óh, fel ne ébredj, Jim Morrison ”
„Beteg a város, a folyó ég
De a láz itt van még”
De a láz itt van még”
Még? Még? Most jött még csak, és elviselhetetlen forró parázsként éget. Mássz ki párizsi sírodból, vigyorogj kajánul a képembe, ahogy csak te tudsz. „Jó lesz, hidd el…csak ma éjjel még egyszer…ez most nagyon jó lesz!”
Olyan törékenyek vagyunk.
Kérdések gyötörnek, de
megválaszolni nincs bátorságom.
A kijelölt utat követem,
pedig nem szegélyezi más,
csak keserűség és fájdalom.
Halálom napja a legbensőségesebb
magányom.
Tudomást sem veszek róla,
de távoli tájakon
már körvonalazódik a halálom.
A kijelölt út megmondja mi szalonképes és mi nem. Ha beállunk a sorba kikapcsolva, elfojtva saját szellemi és érzelmi vágyaim, örökre elveszítem a büszkeségemet is. Vegetálás egyfajta békés tudatlanságban és vágy-nélküliségben, vagy szellemi érzelmi szabadság, még ha fájdalmak között is? Bármilyen típusú szabadság elvesztése elviselhető, amíg a gondolkodás és az érzés szabadsága meg van. Pillanatnyi boldogság is magában hordozza a pokol megjárást. Több kell még több, mindig több. Hát ereszkedjünk alá, merüljünk el és dagonyázzunk a lelki kínlódás legmélyebb legsötétebb szenvedés-szagtól bűzölgő katlanjaiban.
„Vágtató vad folyók ragadnak el,
És hiéna nappalok tépik az életem.”
És hiéna nappalok tépik az életem.”
2011. április 22., péntek
Cars Hiss By My Window..
...like the waves down on the beach. Három dal* forog folyamatosan a lejátszómban, ha már szóba került az L.A. Woman album nemrég. A fenti közben bámulok magam elé, és próbálok gondolkodni, aztán amikor valamiféle válasz kezd megjelenni az agyamban, akkor jön a "Well, I'm the Crawlin' king snake and I rule my den" és hihetem pár ócska pillanatig, hogy legalább a saját szemétdombom irányításába nem szól bele senki és semmi külső erő.
Közben egy tükröt is sikerült összetörnöm, mert csak szánalmas emberi földi képét mutatta valami végtelen mélységű titokzatos sötétségnek. Gyűlölöm viszontlátni, ez a primitív reflexió kiöl belőle minden életet.
Most elég érdekes állapotban vagyok. A világ, mint nagy massza teljesen semleges számomra, és ebben a masszában van két stabil pont - egyik sem én magam vagyok -, amit egyszerre gyűlölök és szeretek mindennél jobban. Két különböző ok miatt, de mindkét esetben a két végletes érzelmet ugyanaz az ok váltja ki.
*A harmadik a saját érdekemben titok, mindenesetre az Ajtókon belül kell keresni azt is.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)